[JTL 170] A félelem illúzióján túl látni

Folytatom a realizációm arról, hogyan is lettem az, aki fél nem félni és hogyan haladom ezt meg.

Beszéltem is erről a kamerába angolul:


Probléma:
Gyermekkor: Alapvető ötlet az volt, hogy ha annyira félek valamitől, akkor azt nem kell erőltetni.
Ez igen hamar meglehetősen intenzív introspektív lénnyé változtatott, a külvilágban minduttalan korlátok, küzdelmek, kudarcok jöttek, míg a belső világban az évek során kibontakozott egyfajta mély, borzongató sötétség és szellős, friss, tág világosság között létrejövő, pusztán másodpercekre megpihenő örök körforgás, melyek végtelen hullámain soha megpihenve éppen összeszedvén magam újra- és újra a következő élmény hívogatott, stimulált, vitt, melyekből egyetlenegy hiányzott csak: én.

Vagyis pont ez az a fordított referencia, hogy ki NEM én vagyok mindig ki tudott húzni az élmények rengetegéből, de csakis egyetlen pillanatra, hogy aztán egy új, saját magam megtalálásának reményében invokált élménybe ugorjak fejest.

Egyrészről szabadnak, bátornak és erősnek találtam magam, de mindezeket megelőzte egy látszólagos DÖNTÉS, melyek alapján irányt szabtam létemben – ám ezeken túl, ezek mögött, ezek alatt: korlátoltság, félelem és reménytelenség telítette elmém apró részleteit, melyek együttes súlya – visszanézve – tetteimben megmutatkozott.

Az ötlet, a döntés, az akarat, hogy nem félek is a félelemből származott – tehát, amikor épp nem tapasztaltam a félelmet – mert elfolytottam, mert épp pillanatnyilag kiegyensúlyozódott a pozitív/negatív elmeháborúm, mert elfoglalt voltam valamivel vagy nagyritkán csak jelen voltam – akkor megálltam.

Megálltam, mert az a személyiség, mely mozdulatra animál – a félelemből táplálódik – s amint a félelem csökken, a mozgás is enyhül, s bár a kiindulópont a félelem meghaladása volt, ezáltal rétegződött be egy újabb személyiség-aspektus: a félelem megszűnésétől való félelem.

Helyzetekben oly megszoktam, hogy jön az energia-löket(furcsa szó, amikor eláraszt belül az adrenalin, az energia, az a furcsa fizikai-szerű energiaáralmás belül, a solar plexusból, ami lehet gondolatok tucatjának hirtelem mozdulata, érzelem: mind egy: félelem – belső reakció, külső és belső megbontása, elkülönülés), hogy ezt megtanultam kezelni – nem megelőzni a félelmet és arra a reakciót, hanem amikor jön, mintegy átölelni, kategorizálni, felmérni mekkora – ha hatalmas, akkor valahogy kezelni, elfojtani, tombolni – ha aprócska, akkor kiegyensúlyozni, lenyelni, figyelmen kívül hagyni stb…
A kategórizálásnak határa messze még, egy szó, mint száz – a félelem bére az újabb félelem és abból ered az újabb elkülönülés a valóságtól, énem a fél elem, a valóság a másik fél énem, s e kettő között feszül az elme tudatom, a rendszeres ítélet, a végtelen energia illúziója, melyből a fizikai valóság pusztán stimulált szimulációból eredő energiamanipulációval indukálható A pontból B-be.
Persze szélsőséges ez a leírás, de a tény, hogy mostanában, hogy egyre jobban lelassulok figyelem meg belül, hogy mintegy folyton ellenőrzöm magam, például azt, hogy megijedek-e és ha igen, mennyire, s ennek nem is vagyok tudatában és hogyan is láttam rá először.

Csinálok is erről most egy videót.(ez is angolul…)


Tehát.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a félelem adjon erőt, energiát ahhoz, hogy szembenézzek dolgokkal, akár magával a félelemmel és ne realizáljam, hogy maga a félelem is egy már kialakult kapcsolat – van tárgya, alanya és állítmánya, amely szétbontható, megvizsgálható, körülményei, kiindulópontja, első benyomása, emléke, következkménye megérthető s ezáltal viselkedésem, önmagam megismerhető, döntéssel, akarattal, belátással: megváltoztatható.

Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeljem, valljam, higgyem, hogy ahhoz, hogy megváltozzak, energia, erő, reakció, pozitív vagy negatív tapasztalás szükséges, anélkül, hogy eközben belátnám, ilyenkor nem én változom, hanem én engedem meg, hogy nem magam által megváltozódjak, azaz nem én itt vagyok az irányítóelv.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem attól, hogy az énemmel foglalkozzak, mert azt képzeljem, hogy az az egó és ezért azt programozzam be magamba, hogy atomatikusan az énemmel ne foglalkozzak úgy, hogy megkérdőjelezhessem mit miért teszek és be tudjam látni a következményeit a tetteimnek másokra és magamra.

Megbocsátom magamnak, hogy félreértettem azt a szót, hogy én, túlmiszticizáltam vagy lekonkretizáltam anélkül, hogy megértettem volna, hogy ha pozitív, negatív energiák, érzelmek, hangulatok, élmények alapján definiálom, mi vagy ki az az “én”, akkor az az én feltételekhez kötött, korlátolt, befolyásolható, ideiglenes, illúzórikus, melyhez való ragaszkodás vagy melytől való viszolyodás újabb és újabb rétegeket teremt a már elfogadott és megengedett tévképzetek automatizmusa majd öndefiníciójának tettekben történő következményteremtő hatalmaként.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy megszokjam, hogy féljek, megszokjam, hogy attól mozduljak csak, hogy ne féljek, s csak addig, amíg a félelem elviselhető, kiegyensúlyozható, elfolytható, figyelmen kívül hagyható.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy csak a félelem motivál mozgásra és féljek elengedni a félelmet, a félelemtől való félelmet és a félelemtől való megszabadulástól való félelmet, ezáltal az elvesztéstől való félelmet.

Megbocsátom magamnak, hogy tetteimben, reakcióimban, percepciómban nem engedtem meg magamnak közvetlenül, direkt meglátni az elvesztéstől való félelmet, azokban a pillanatokban lelassulni, megállni, teljesen elengedni mindent belül és ezáltal megadni magamnak a lehetőséget azt belátni, hogy amitől félek, hogy elveszthetem, az nem az enyém, az nem birtokolható vagy egyáltalán nem helyes, nem valódi, de azt nem akarván belátni, mert akkor nem lenne a félelem, ami nélkül belátnám valódi elfogadott jelenlegi természetem, azaz elkülönülés, nem felelősségvállalás, s ezek mögött a valóság, mint hiába próbálok elkülönülve tapasztalni, azzal, amiben vagyok, akivel vagyok, amiként és ahogyan vagyok, egy és egyenlőség a valódi kapcsolatom, viszont ekkor belátnám, hogy a fél-elem, az elkülönülés, az elvesztés és maga az ebből létrejövő reakcióm, tettem egy olyan én eredménye, amely nem valódi.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak direkt olyan mélyre azonnal és minden pillanatban belátni magamba annyira, hogy gyakorlatban tudjam megelőzni az elveszítéstől, az elkülönüléstől való félelmem, ami mögött a valódi ok a felelőssége annak a gyakorlati realizációnak, hogy az elkülönülés, mint énképzet nem valódi, s ettől való megszabadulástól való félelmemben tovább cifrázván a félelmet címkézve fel tapasztalatokra és azok megítélésére felépítsek egy olyan személyiséget, aki pusztán azért létezik, hogy elodázzam az elkerülhetetlent: ami egység és egyenlőség, mint én, mint minden, itt, mint az élet.

Belátom, hogy mindaz, amit idáig realizáltam, megértettem, meghaladtam a valódi önmegbocsátásnak köszönhető, melynek tettével megajándékozván magam megelőzöm azoknak az önérdek- és félelem-alapú reakcióknak a befolyásolását, melyek alapján ugyanazokba a mintákba, korlátoltságba maradnék, ezért elhatározom, hogy minden nap tovább járom ezt az utat, írással, beszéddel és tettel egyként és egyenlőként.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s