[JTL 165] Automatikus öndefiníciók

Most, hogy stabilabb vagyok és több mindent csinálok, feljöttek dolgok, melyek nyilvánvalóan nem támogatóak.
Ezeken végigmenve tudatosítom ezeket és elhatározom, hogy nem veszek részt bennük.
Pontosabban olyan szokásaimban, amik a tudati fáradtságot teremtik meg, mely ezt a fajta virtuális energiát hozza létre, s egyszer létrejött az elmémben, onnantól kezdve a polaritások irányítanak – pozitív és negatív.

Amit persze igen régóta “tudok”, hogy automatikusan definiálok dolgokat, jelenségeket magamon kívül, belül, s ezek a reakciók újabb és újabb belső reakciókat indukálnak, de más pontosan az előtt belátni ezeket úgy, és amiért újra-és újrateremtem és nemet mondani. Ehhez kell egyfajta intimitás belül, hogy lássam éppen ki is vagyok és mi is történik bennem…

Alapvető az, hogy magamat ellenőrzöm (ezek mind automatikusak, ha elgondolkodom, vagy fókuszálok valamire, nem is vagyok tudatában, de attól még megengedtem az elmémnek, hogy történjenek), hogy milyen állapotban vagyok többféle irányból.

  • Mennyire vagyok friss/fáradt
  • Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
  • Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
  • Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
  • Mennyire vagyok egészséges/beteg
  • Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
  • Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
  • Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
  • Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
  • Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

És még sorolhatnék jó pár státuszt, amik gyakorlatilag automatikusan eldöntődnek, mint a programozásban a Tala objektum függvényei, amik visszaadják valamiféle algoritmus alapján a változóim értékeit, amikor rákérdezek. Pontosabban akkor is frissülnek ezek az értékek, ha nem kérdezek rá, pont ez a dolog, amiért írok róla.

Mert attól, hogy nem figyelek rá – ha ráfigyelek, láthatom, hogy ezek történnek, s ezáltal energia van, ez a sok dimenzió mind rendelkezik egyfajta értékkel, energiaszinttel – pozitív/semleges/negatív.

Mondhatnánk, hogy pont azzal, hogy foglalkozok, ráfókuszálok ezekre teremtem meg őket és önmagam kapcsolatát ezekkel a korlátokkal(végülis azok).

Persze nem is azt mondom, hogy ne vegyem figyelembe, mennyire vagyok fáradt, beteg, ápolt akár…vagy ne tudjam mennyi pénz van a zsebemben, inkább az, hogy ezek ne definiálják, határozzák meg azt, hogy mindezek alapján ki vagyok én és abból következzen, milyen a hangulatom, hozzáállásom magamhoz, a világhoz, másokhoz, a dolgokhoz automatikusan.

Attól még, hogy nem figyelek rá, nem akarom bevallani magamnak például, hogy frusztrált, szétzilált, bizonytalan és legyengült, kimerült vagyok, attól még lehet így s ahhoz, hogy dolgozni tudjak az okokkal és okozatokkal, a tényekkel, hogy hogyan is vagyok valójában, miért is lett így s legfontosabban: hogyan is tudnám ezt orvosolni, a jövőben megelőzni: tudatában kell legyek a részleteknek.

Például, hogy azért vagyok feszült, mert félek valamivel szembenézni, vagy beismerni, hogy változtatnom kéne, de attól a változástól félek, mert vagy meg kell mondanom valakinek olyat, amit úgy érzek kellemetlen, vagy abba kell hagyjak egy olyan szokást, amit úgy definiáltam, hogy “jaj de jó”, s valójában tudom, hogy egyáltalán nem jó az nekem, csak az élmény, amit kiváltok vele, abban van egyfajta eufória, például amikor jól berúgok, miközben a család meg örülne, ha velük is foglalkoznék, helyt állnék, az anyagi problémák, a valóság megoldásán dolgoznék, de attól meg félek, hogy nehéz, nem megy és egyáltalán(példa).

Irodai környezetben dolgozva, akármilyen szépen öltözöttek is az emberek, a hangjukból, a gesztusaikból, a mikro-kifejezésekből az arcukon sokszor látni, mennyire nem egészek, valójában nincsenek megbékélve magukkal és önbizalommal teli határozottságból eredő hatékonyság sem “jön át”.

Persze ilyenkor a legeslegfontosabb, hogy amit látok, tapasztalok, magamra reflektálni – nem-e csak projektálom, hogy ne kelljen NEKEM szembenézni, beismerni, megváltozni.

Ez is ön-őszinteség(és nem Önnek kell őszinte lenni, hanem önmagamnak, önmagammal) – lássam, hogy volt-e egy plusz lépés a reakciómban, amikor a tapasztalás, tapasztaló, tapasztalat közben volt “projektálás”(kivetítés, terelés). Ugye bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű típusú frázis.

S ha képes vagyok elcsendesedni belül, akkor szintén képes lehetek meglátni, ez most, amit tapasztalok, én vagyok vagy más? Ha én, akkor magamon dolgozok, megkérdezem mi miért van úgy, miért érzek így stb.

El lehet jutni(sőt, ajánlom), hogy az ember lássa a rendszereket – ez persze nem olyan, ahogy a Matrix filmben ábrázolják Neó látását(vagyis egy darabig biztos nem, az szintén az elme), hanem őszintén magamba nézek és látom a programokat, a rárakatokat, az ítélkezéseket, a pozitív, negatív töltést a szavakhoz, jelenségekhez kapcsolva, a remény, a hibáztatás, a félelem, a feladás energiái mögé bújva felelősséget nem vállalva hogyan és miért létezem aként ebben a fizikai valóságban, akiként ma megengedem magam létezni és viselkedni.

Semmit sem ér a sok bölcsesség, okosság, élmény, tudás, emlék, ha az abszolút őszinteségben képtelen vagyok folyamatosan jelen maradni úgy, hogy igenis vezetem, irányítom, rendezem a sorsom, az életem kétség, ragaszkodás és félelem nélkül.

Őszintén, az nem ér túl sokat, ha néha képes vagyok elengedni, belazítani magam annyira, hogy megtapasztaljam a félelemnélküliséget vagy, hogy képes legyek pozitívan gondolni minden lényre és azt kívánni, érjék el a szenvedéstelenséget, főleg, ha ezt nem tudjuk lehozni a Földre.

A legmélyére kell eljutni a dolgoknak, abszolút őszinteség, abszolút tudatosság, abszolút jelenlét és abszolút akarat.

Ezek nem túlzások, persze menő mondat a Harcosok klubja c. filmből, hogy, amikor a gucci öltönyös reklámra néznek a harcosok, azt mondván, hogy “az önfejleszés önkielégítés…na de az önpusztítás…”, de ezt is lehet úgy látni, hogy az igazi én-fejlesztés, a valódi, ÉLET-tel való azonosulás pont nem önkielégítés, hanem az az, ami mindenki javát válik.

És ebből jön, hogy ami nem a mindenki nek a legjobb irányába tesz lépéseket, nos az már valóban lehet, hogy önfejlesztés, önkielégítés…
Persze hol a határa az énnek, ezt is lehet kutatni, keresni, tesztelni, az biztos, hogy az elmén keresztül elég közeli ez a határ, de azon túl meg valójában ami látszik, hogy ÉN ITT VAGYOK – minden, ami itt van ebben a világban, ÉN VAGYOK. Ez lehet egy igazság, mert lehet vele dolgozni, bár nem túl vidám, hiszen igen-igen sok ember szenved, de ez van itt, ez a valóság, ezt fogadjuk el, lehet hibáztatni, kibújni a felelősség alól, de aki ki akar bújni, úgyis kibújik, aki meg felvállalja, az felvállalja, ezt nem lehet erőltetni.

Ez szintén egy reflexió – s az egység és egyenlőség alapelv úgyis folyton megnyilvánul – aztán ha nem azt cselekszem, ami végsősoron(közvetlenül és közvetve) mindenkinek a legjobb, akkor ez szintén reflexió(vagy reflux-ió), megnyilvánult következmények formájában.

Az elme tudat rendszerben egy sajátos jellemző szintén, hogy csak úgy tudunk egy és egyenlő lenni valamivel, valakivel, ha egyfajta kapcsolatot formálunk az elménkkel a tudatunkban valamivel, amitől el vagyunk különülve. Ez hatalmas realizáció, ne menjünk el mellette…

Amint van egy kapcsolat valamivel, valakivel, ami által meghatározunk, akkor máris a saját elménk rabjai lehetünk, ez aztán a szabadság…

  • Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy folyton feltételek alapján ellenőrzöm magam, hogy különféle szempontok szerint éppen milyen állapotban vagyok s azok alapján definiáljam, hogy hogyan vagyok, éppen hogyan érzem magam, ki vagyok és hogyan is viselkedjek.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak elcsendedni, lenyugodni, jelen maradni belül annyira, hogy lássam milyen feltételeket ellenőrzök az elmémmel automatikusan, hogy azok alapján meghatározzam, hogy mi van, ki vagyok és hogyan érezzem magam és mit is csináljak.
  • Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az aki vagyok, akiként érzem magam, nem valódi, hanem csak az elmém már meglévő, létrejött rendszerén keresztül tudatosítok feltételekhez kötött szabályok alapján következtetéseket, asszociációkat, emlékeket, melyekhez gondolatok, érzések, érzelmek társulnak, amelyek hatására viselkedésminták aktivizálódnak.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, amit tapasztalok, az az önérdekemből ered, pozitív s negatív ítéletek sokszoros rendszerssége által épülve fel egy percepció, amit valójában kifogásként használok arra, hogy úgy nevezem, hogy “én”, s azáltal fogadjam el a korlátaimat, a világot, amilyen éppen, anélkül, hogy megkérdőjelezném, amit csinálok, valóban őszinte-e magammal, a világgal.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az egész energia-háztartásom, amit az elmémben tapasztalok, a stimulációk, motivációk mind pusztán a pozitív-semleges-negatív irányok mentén léteznek és, hogy tapasztalások közepette elfelejtem az egység és egyenlőség alapelv gyakorlati alkalmazását.
  • Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy aggódjak, gondolkodjak, feljöjjenek dolgok, amiket nem oldok meg, fel, jutok elhatározásra és ezeket hagyom a fejemben, tudatomban szállni és ezekre reagálván energiát felhalmozni, ami a bizonytalanság, vágyakozás, aggódás morzsáit tartalmazván lassan de biztosan felhalmozódva tapasztalássá, hozzáállássá, megnyilvánult következményekké válhat, ha nem hagyom abba, látom át, nem változtatom meg a hozzáállásom ezekkel kapcsolatban.
  • Elhatározom, hogy lelassulok belül annyira, hogy a lélegzetnek tudatába lévén cselekszem, az elmém mozgásaira nem reagálok, megelőzöm az elmém mozdulatait és direktbe kifejezem magam, kihagyván a gondolati, virtuális, belső hang teret és bízván magamban, itt kifejezem magam, mint tett, szó és valóság.
  • Elhatározom, hogy felderítem az összes okot és következményt, azok kiindulópontját, aminek a mentén jogot adtam az elmémnek arra, hogy automatikusan ellenőrizzen feltételeket és azokból következtetéseket vonjon le, mintegy előredefiniálva azt, amit tapasztalok és azt hozva fel, mint reakciók, gondolatok, érzések, amikre való tapasztalásban elmerülve, arra fókuszálva nem látom, hogy ezt én teremtem – tehát ezt felismerbe lélegzek, elengedem a félelmet, a vágyat, a pozitív, negatív vonzódást, taszítást és ITT vagyok és direkt tapasztalom, ami van és direkt fejezem ki magam, belső reakciót nem várva meg.
  • Elhatározom, hogy tökéletesítem a jelenlétet, az elmebéli automatikus reakciók megelőzését direkt jelenléttel, lélegzéssel, szóval, tettekkel, bízván magamban, nem hagyatkozva sem a múlt felcímkézett emlékeire, sem a jövőbe kivetített vágyálmok-félelmek képeire, hanem ITT cselekszem, egységben és egyenlőségben azzal, aki vagyok, ami itt van.
  • Elhatározom, hogy megbocsátom minden kétségem és egységbe rendezem akaratom a jelenlétben, ahol a fizikai testem folyton ITT van, lélegzik és ÉL.
  • Elhatározom, hogy tudatosítom magamban, hogy a testem folyton ITT ÉL és lélegzik és amikor én gondolkodom, érzésekre reagálok, automatikusan pozitív és negatív reakciókba merülök el, akkor én el vagyok különülve a valóságtól, ITTléttől, a testemtől, ezért olyankor hatalmam és erőm feladván sodródom, nem létezem, nem vállalok felelősséget azért, ami és aki vagyok mindennel, ami itt van, másokkal egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET.

A dimenziókat, amelyek alapján automatikusan definiálom magam, szintén tovább lehet nyitni:

“Mennyire vagyok friss/fáradt”

Megfigyelvén, ezt hogy határozom meg, megláthatom a feltételeket, amikhez kötöm, a tapasztalataim, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján, amik persze akár jelenthetnek is támpontot, hogy megjósoljak valószínűséget, de attól, hogy egy adott napon 5 órát aludva álmos voltam, nem jelenti azt, hogy szabályszerű, hogy ha 5 órát aludtam, akkor álmos kell legyek és leszek is.
De ha úgy definiálom magam, hogy ha így volt, akkor ez lesz, és ha így tettem, így fogok érezni, akkor már eleve elfogadom, ha így lesz.

“Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)”

Vagy amikor pusztán a körülmények alapján engedem megmondani, hogy is érzem magam – ha például meglöknek a buszon és nem köszön vissza a szomszéd, kiborul a kávém és elhagytam a bérletem (példa),  s aztán ezeket használom arra, hogy definiáljam: szar napom van, rosszkedvem, azt szintén érdemes megkérdőjelezni: valóban ez határozza meg, hogy ki vagyok? Mennyiben fogja ez befolyásolni a napom, a percepcióm, esetleg eleve kiszűrjön vagy blokkoljon valami olyan dolgot(észrevenni, megtenni), ami fontos lenne?

Megengedheti-e egy vicces előadást játszó komikus, hogy enged ennek a hangulatnak, ami körülményektől függő? Vagy egy politikus, aki milliók sorsát befolyásolja? Vagy csak saját magunk?
Nyilvánvalóan nem kell vigyorogni, mint a tejbetök, ha mondjuk elpusztult a családom, de be kell látni, pontosan az ingerek által befolyásolható társadalom az, amit a média, a propaganda, a filmipar s mindenki, aki el akar érni valamit – használ.

Nyilván meg lehet kérdőjelezni mindent, de közben hatékonynak és működőképesnek kell maradni a társadalomban(főleg, ha fizetést kell szerezni, hogy életben maradjuk), ezért van ésszerű határ a megkérdőjelezésnek.

Emellett pedig az, hogy mire van időm, pusztán attól függ, mire szánok. A sok destonian blogokat (százak) olvasva látszik, hogy sokuk extrém módon elfoglalt emberek, családosak, üzletemberek, felelős posztban dolgoznak és mégis képesek egyensúlyban tartani magukat, miközben lényük legbelsején képesek “dolgozni”, önismeretet gyakorolni, hogy képesek legyenek egy, a lélegzetről lélegzetre történő tudatos változást megvalósítani.

Ebben hatalmas a desteni folyamat, hogy bárki tudja alkalmazni, aki képes őszintévé válni saját magával.

Tapasztalom, hogy félelmeim jócskán enyhülnek, sőt, sokszor egy furcsát tapasztalok, valami olyat cselekszek, amiben régen volt egyfajta “félsz”, azaz nem kevés bizonytalanság, miközben ezt a félelmet látva energiát adott – látszólag ez jó motiváció volt, de emiatt nagyon merev volt mind a nézőpontom, mind a reakcióm és a következmény is, ezáltal vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan(főként a külső körülményekhez, azok által) változtam.

Most képes vagyok megnézni egy helyzetet, mérlegelni, gondolatok nélkül ráadásul és eldönteni mi lenne a legjobb, nemcsak nekem és úgy is tenni – vagy ha nem, akkor meglátni miért nem sikerült és alkalmazni azt.

Tegnap például realizáltam, hogy olyan gyakran használtam ezt az aggódó félelmet tetteim önreflexiójára, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy megvizsgálva a félelmet, attól féltem, hogy ott nincs félelem – eszméletlen komikus ez, de ha letagadom magam és mások elől, az nem segít. Viszont tisztán látván merre tartok és miért – nem szégyen leírni, hogy ilyennek tapasztaltam magam, főként azért sem, mert változom, tehát leírván azt, hogy “féltem a félelemtől, amiről aztán kiderült, hogy féltem a félelem hiányától” – egyáltalán nem félelmetes.

Látszólag ez már őrület, ha ennyire direktben kiírja az ember az elmét, de akikké váltunk, mindenképp kell egy időszak, amikor ezeket ennyire megvizsgáljuk és kiszűrjük mi az, ami nem támogató. Inkább itt és most megteszem, akár több évig is, mintsem halálig kerülgessem és folyton elfogadjam a problémát, amely ezáltal csak fokozódik.

Folytatás következik

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s