[JTL 164] Gondolati fáradtság ne tovább

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam, milyen energiaállapotban vagyok, hogy az alapján döntsem el, hogy mennyire vagyok fáradt, kipihent, energikus, éber, jókedvű, fáradt, álmos, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez az automatikus ellenőrzés és definiálás nem valódi, csak az elmémben történik, gondolatok, emlékek, félelmek, vágyak alapján, nem több pusztán, mint stimuláció.

Példa:
“5 óránál kevesebbet fogok aludni, tehát holnap álmos leszek.”
“Valójában összesen kb 4 órát aludtam, az nagyon kevés, biztos, hogy fáradt leszek délutánra.”

Ez csak egy tipikus példa, erre jönnek gondolatok automatikusan.

Pedig a fáradtság nem a gondolatokból kéne eredjen, hanem fizikai, szellemi kimerültségből, persze az sem mindig – például ha jól érzem magam, általában nem jön fel a fásultság, fáradtság, míg ha fáj valami, vagy várakozással, feszültséggel teli, akkor az jobban fáraszt. Pontosabban akkor inkább megengedem magamnak, hogy ezek alapján úgy definiáljam magam, hogy elfáradok, azaz több olyan gondolat jön, hogy fáradt vagyok és ezekre reagálván ezt is tapasztalom.

Nos, ezek nem szükségesek, valójában a gondolatok sem szükségesek, főleg folyton azt megjegyezni, hogy “fáradt leszek ám!”  – ez szinte olyan, mintha azt mondanám magamnak, “én megmondtam, fáradt leszel és kész” és akkor elfogadom.
Mintha azt nézném a fejemben, hogy jön a gondolat, aztán azt kiabálja a fejemben, hogy “fáradt vagyok”, én meg bambán nézem, s aztán erre úgy reagálok, hogy “ah, basszus, tényleg, most valójában fáradt vagyok, hiszen a gondolatom is megmondta”.

Persze vannak helyzetek, mikor ezeket a fáradtság elmebárgyúságokat figyelmen kívül hagyom, például ha veszély van, vagy teszemazt, egy olyan nő van velem, akinek imponálok, vagy fontos valamit csinálni és még akár az is lehet, hogy mérlegelvén arra jutok, hogy ha most nem győzöm le a fáradtságom és nem csinálom azt, amit kell, akkor csak magammal szúrok ki, például iskolai házi feladat vagy megetetni az állatokat, megitatni a növényeket, akár gyereket, stb és akkor ezzel mintegy ráveszem magam a cselekvésre és amikor megteszem belátom, hogy a fáradtság csak szemléletmód, percepció.

Például amikor kisgyerekkel kell játszani este, mesét olvasni – persze van fáradtság, amikor már azt sem tudom mit olvasok, de van úgy, hogy közben elfelejtem, hogy fáradtnak definiáltam – vagy próbáltam definiálni magam és akkor valójában csak kifejezem magam, ÉLEK, legyőzöm a fáradtságot.

Van egy interjú azzal kapcsolatban, hogy mi is a feladás, amikor valamit csinálok, s feladom, nem csinálom.
Abban azt mondja, hogy jön a kifogás, a magyarázkodás, de hiába minden, aki vagyok, azt meg kell csinálni, ki kell fejezni, ha most feladom, később ugyanezt úgyis meg kell csinálnom, plusz ott lesz az is, hogy egyszer elfogadtam magamat feladni s azon is túl kell tennem magam.

Ez igaz arra, amikor többször, sokszor megteszek valamit, amit nem kéne, vagy amikor sokszor megtehetnék valamit, amit meg kéne és látom és nem teszem és minden egyes alkalommal egyre durvább a dolog, de mégsem teszem. Ekkor már nem biztos, hogy csak a dologgal állok szemben, amit meg kell tenni, hanem azzal is, amennyiszer feladtam csinálni, mert szokássá vált, lényemmé vált, személyiségemmé vált, azzá fáltam, elfogadom magam úgy, hogy feladom magam(nem postán).

Megadom magam a kifogásnak, a fáradtságnak, a félelemnek, a kényelmetlenségnek és abban a pillanatban valójában aki valójában vagyok, pontosabban, aki lehetnék megszűnik és ez a feladás, lemondás, megadom magam vagyok.

Nos, a fáradtság is sokszor ilyen, gyakran a fáradtság egy kifogásokból, félelmekből, tudatalatti elménkből szőtt fal, melyet egyes alkalmak elfogadásával építettem fel és azért van ellenállásom, mert valójában önmagam már elfogadott természete áll ellen annak, aki lehetnék, ha egyszerűen csak csinálnám, amit akarok.

Ma például volt ez, hogy kb négy órát aludtam és egy órát utaztam a városban, másfél órát vezettem, újabb óra utazás a városban, ebéd, több óra folyamatos munka és közben nem jött fel, hogy fáradt vagyok, pedig reggel majdnem feljött ez.

Ekkor megálltam és felismertem a programot: folyamatos ellenőrzés, a helyzetem, amiben vagyok, ahogyan vagyok és definíciók vannak, szabályok vannak és ezek folyamatosan futnak, anélkül, hogy ezt tudatosítanám. Vagyis, ha akarom, tudatosíthatom, de általában más dolgokkal vagyok elfoglalva.

Ma tudatosítván az utcán megállván megfigyeltem, hogy megpróbáltam fáradtnak és álmosnak definiálni magam, meg determinálni későbbre, hogy fáradt leszek, mert keveset aludtam és mielőtt reagáltam volna rá, abbahagytam, jelen maradtam, lélegeztem, megbocsátottam, hogy ezt megengedtem és gyorsan a telefonommal felvettem, hogy mit is realizáltam, hogy megmaradjon.

És ez tipikusan olyan, hogy mindig is tudtam, hogy ez van, tehát, hogy ingereket, élményeket definiálok, már létező szabályok alapján cimkézek és azokat újra szabályok alapján címkézek és aztán azokra reagálok, pozitív, negatív energiával, melyek úgymond determinálják tudatosságom, holott ez nem valódi tudatosság, ez csak afféle stimulációs, szimulációs percepció.

Vagy például: Megnézek egy lányt az utcán, arcára nézve automatikusan definiálódik, hogy “széparcú” vagy “semleges” vagy “csúnya”, egy autóról, hogy “semmi különös”, “vagány”, “ócska szar”.
És mondhatom, hogy nem, de attól, hogy nem vagyok tudatában, még ez történik, hozzáállásom létrejön s amíg nem vizsgálom meg, nem lassulok le belül annyira, hogy megértsem, mit és miért automatizáltam és valójában hogyan, ez vagyok.

Régen teljesen kényelmes volt napi négy óra alvással beérnem, mostanában, hogy a szemem fáradtabb az irodai légkonditól, többet szoktam adni neki, hogy pihenjen, és ezt most nem adván meg, újra előjött a fáradtság definíció – majdnem, de most nem dőltem be neki.

És főleg olyanok nyilvánvalóan illúziók, amikben “én x.y.z vagyok/leszek” található.
Pár példa, csak úgy hasraütésre:

Én fáradt vagyok, én beteg leszek, én ideges leszek, én kanos vagyok, türelmetlen leszek” stb.
Ha valaki megkér arra, hogy magyarázzak el valamit, de nem érti és újra megkér rá, türelmetlen leszek.
Ha valaki azt mondja rám, hogy bunkó, ideges leszek.
Ha egy számomra vonzó nő mondja, hogy jó lenne meztelenül egymáshoz dörgölőzni, kanos leszek.
Ha egy hajléktalan arcombatüsszent, azt gondolom biztos beteg leszek.
Ha 5 óránál kevesebbet alszom, azt gondolom, fáradt leszek.

Erről már igen-igen sokat írtam – jön a gondolat, azonosítom magam a gondolattal, reagálok a gondolatra, mint önmagam és aztán a reakcióval is azonosítom magam és BAM – azzá válok.

Nem számít, hogy ez a pillanat egész jó, egész jelen vagyok, ha jön a gondolat, az az isteni jel, az van, az lesz, nincs mese.

Valójában ez szánalmas, de ennyi nem elég, meg kell vizsgálni, honnan ered ilyen gondolat.

Hamar kiderül ez az isteni sugallat, aminek így bedőlünk egy régebbi önmagunk újra- és újrafelidézése, anélkül, hogy akkor és aképpen realizálnánk, hogy ez nem a valóság, főként, mert a gondolatra reagálván elfogaltak vagyunk, a reakcióval is azonosulván megkérdőjelezhetetlen a gondolat és arra való reagálás én vagyok, hiszen én tapasztalom s ez a tapasztalat éppen most intenzívebb, mint a tények a fizikai valóságban.

Persze ennél összetettebb a dolog, általában mindenkinek képesnek kell lennie úgy elszállni a gondolataitól, hogy azért még képes legyen elérni és megszerezni, érvényesülni és irányítania magát ebben a fizikai világban, a társadalomban, de az a tény, hogy gondolataink vannak, az embert nem önmaga a természettől való felsőbbrendűségének álfényébe kéne lódítsa, hanem józan paraszti ész alapú megkérdőjelezésbe, hogy vajon nem ez az oka-e annak, hogy azért pusztul a bolygó élővilága, az emberiség fele nyomorban él, saját fajtársainkat írtjuk, mert minden egyes ember elkülönült ebben a virtuális elmében a fejében és onnan nézve egyáltalán nem képes a valódi együttérzésre, csak annak önérdekű, stimulatív szimulálására?

Értem én ezen, ha annyira mesteri az a sok bölcs tag, akinek könyveit szentségesnek tartunk, esetleg megfontolni, mire utalnak az elmével kapcsolatban, a felebarátunk valódi szeretetével kapcsolatban?

Minden ugyanoda vezet vissza – akarunk-e és képesek vagyunk-e abszolút módon őszinték lenni saját magunkhoz, például annyira, hogy a saját gondolatainkból teremtett kifogások és ellenállások falán túl lássunk nem pusztán saját életünk hatékonysága, hanem esetlegesen mások támogatása szempontjából.

Ezért támogató megbocsátani magamnak, nem várni másra, én teszem meg amit itt és most látok, hogy én kompromittálom magam vele – megbocsátom, hogy idáig nem álltam ki magamért, elhatározom, hogy mostantól megváltozom és azt is belátom, hogyan is teszem meg.

Amikor és ahogyan jön a gondolat, hogy “ha négy vagy öt órát aludtam, akkor fáradt és álmos leszek”, akkro arra nem reagálok, lélegzem, jelen maradok és belátom, ez nem segít, főleg mert ha fáradt leszek, akkor úgyis fáradt leszek, ha nem, akkor meg nem, de ezt felesleges előredefiniálni, determinálni.

Amikor és ahogyan azt tudatosítom, hogy keveset aludtam, vagyis úgy definiálom, hogy keveset aludtam, tudatára ébredek, hogy idáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy “ha ennyit aludtam, ennyire leszek fáradt-kipihent” és ezt megvizsgálván arra jutottam, hogy ez egy polaritás, ahol pozitív-negatív értékek vannak, attól függően, hogy mit definiáltam szabálynak.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy álmos vagyok, jelen maradok, lélegzetemre, tetteimre fókuszálok, itt a testem és környezetem az, amivel foglalkozom, belül csendben megelőzöm a gondolkodást, ha jön az inger, hogy befele némán suttogó megjegyzések törjenek fel az elmémben, a lélegzetem figyelem, azt nem irányítom, fizikailag érzem a levegőt, a testem, azt, amit csinálok, amit csinálnom kell, amit eldöntök csinálni és realizálom, hogy az állandó gondolatokkal való megjegyzés, ítélkezés egyfajta elfojtás, ahelyett, hogy kifejezném magam a világba, Földön, ITT, a virtuális elmémben próbálok meg élni, nem realizálván, hogy az csak stimuláció, szimuláció, hogy pozitív, negatív energetikai élményeket váltsak ki reagálván bizonyos gondolatokra, szavakra, emlékekre, vágyakra, félelmekre.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy aggódás, félelem van gondolataim mögött, vagy akár előtte, elengedem a félelmem és mérlegelem, valódi veszély van-e, s ha igen, akkor beavatkozom, megelőzöm annak bekövetkeztét, ha nem, akkor bízok magamban és belátom, hogy gondolatokkal stimulálván magam pusztán a félelmem folytom el és erősítem magamban, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy nem tudom aggódásom, félelmem leállítani, megvizsgálom annak eredetét, okát, szavakba foglalom és arra nem reagálván egyből a probléma megoldására összpontosítok, az irányában cselekszem direkt módon, bízván magamban, lélegezvén, ITT cselekszem.

Amikor és ahogyan azt látom, nem bízok magamban, vagy kétségek merülnek fel bennem, megvizsgálom mik azok és szavakba öntöm – ha ezek a szavakba öntöm momentumok elárasztanának és azokra reagálván újabb és újabb gondolatminták özönlenék el az elmém, lelassulok, abbahagyom és belátom, írásra van szükségem, amelyet akkor megteszek, amennyiben épp nem tudom, elhatározom és betervezem mikor és aztán meg is teszem.

Amikor és ahogyan van időm, mert teremtettem rá vagy éppen adódik, hogy írjak arról, amit szavakba öntök, hogy lássam mi a kapcsolat a szavak között, amikre automatikusan reagálok, ami elvisz, amire negatív – vagy pozitív! reakciók által elvesztem jelenlétem, akkor azt leírván felfedezem hogyan is működik, működök, a dinamizmust megértvén specifikusan meglátom pontosan mit kell megbocsássak, hogy idáig ugyan elfogadtam és megengedtem, de mostantól tudatosítom, hogy megváltozok ebben és hogyan.
———
Ez brutálisnak tűnhet elsőre, agymenés, rengeteg fáradtság, idő, energia, de meglepő módon nagyon hatékony. Amíg írok, lelassulok, őszintén látom a szavakat, azok kapcsolatát, s azok mentén felfedezem már mit fogadtam el és engedtem meg magamban és nem szállnak el, mint a gondolatok és felfedezhetem benne a hibáztatást, kifogásolást, rávetítést, nem józan ész alapján történt következtetéseket, automatizmusokat és ahogyan egyszer Gurdjieff mondta, hogy az ember egy gép, de amint megérti, hogyan működik ez a gép, megkapja a lehetőséget, hogy megváltoztathassa.

Ezért az önismeret nem pusztán frázis, hanem művészet, s minél jobban megismerem hogy ma ki vagyok és hogyan is lettem az, meglátom azt, hogy hogyan változtathatom meg magam, főleg akkor és abban, amiben ezáltal belátom, hogy nem őszinte magamhoz, korlátolt, félelem alapú vagy másokat nem figyelembe vévő. És ekkor már kicsit könnyebb megváltozni, mert tisztábban látom, mit és miért teszek, mik a következményei. És következmények mindig kihatnak környezetünkre, világunkra, másokra, a jövőre. És ez már felelősség.

Eztán már nyilvávaló, hogy elhatározom, hogy megváltozom, és le is írom, pontosan  miben, miért és hogyan változom meg. És a kulcs itt is őszinteség. Például a fáradtsággal nem próbálom szédíteni magam azzal, hogy “akkor ezek szerint napi egy óra alvás is elég, s ha jön a fáradtság reakció, akkor megbocsátom” – ez önáltatás, mely aztán úgyis kiderül. Hatékonyság, szorgalom, akaraterő és gyakorlatiasság javasolt, főleg önmagam korlátainak meghaladásában.

Elhatározom, hogy a fáradtságot, álmosságot nem definiálom az alapján, hogy hány órát aludtam, hanem a fizikai tapasztalásban, s jelen maradok, nem engedek a kísértésnek, hogy gondolatokkal és “ha van, akkor én vagyok/leszek” típusú ön-definíciókkal stimuláljam magam reagálni, s a reakció tapasztalásában időzvén azt definiálni önmagamnak.

Elhatározom, hogy ha nem tudom megelőzni egy aggódás, félelem, ellenállás minta feljövését az elmémben, s arra való reakció teljes meghaladását, akkor leírom hogy ez micsoda és megértem pontosan mi és miért történik és megbocsátom, tudatosítom, elhatározom, hogy meghaladom.

Elhatározom, hogy ha észreveszem, hogy fókuszom, fegyelmem, jelenlétem enyhül, akkor mérlegelem, lehetőségem van-e pihenni, relaxálni, s ha igen, akkor megteszem, vagy ha nem, akkor megnézem mit tehetek és lélegzem és eldöntöm, hogy itt vagyok és kifejezem magam és megteszem, amit eldöntöttem és bízok magamban, hogy annyit és azt döntsek el megtenni, amire képes vagyok, s ha nem tudom mire vagyok képes, józan észre hallgatván kipróbálom magam, s ha valami egyből nem megy, nem ítélem, nem definiálom magam, hanem bízok magamban.

Mára ennyit az álmosságról, felelősségről, elhatározásról.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s