[JTL 162] Probléma – reakció – megoldás – kell az a reakció?

Tovább pontosítom a probléma – megoldás hozzáállást.

Általában az emberek úgy vannak kondícionálva, hogy:

probléma         –    reakció        –    probléma    –         reakció     – megoldás

Ellenben van amikor nemcsak, hogy nem célszerű, de egyenesen kellemetlen következményekkel járhat a reakció.
Reakción itt a belső reakciót értem, egy-több gondolat, érzés, hangulat, kedv, érzelmi hullám.

Ezért hasznosabb egy olyan hozzáállás, hogy
    probléma—->megoldás

  • Megbocsátom magamnak, hogy amikor valami probélmát látok, reagálok, gondolok, érzek, kedvem támad, ahelyett, hogy egyből látnám a problémát és egyből a megoldásra fókuszálnék.
  • Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedetem magamnak, hogy ne legyek teljesen jelen, mikor valami felmerül, amit meg kell oldani, meg kell tenni, mert eleve az előző percepcióból reagálván el vagyok foglalva.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy amikor éppen egy belső reakcióval vagyok elfoglalva, azaz gondolkodom, érzelmeken lovagolok, hangulatok befolyásolnak, akkor nem vagyok teljesen és annyira jelen, hogy ha egy probélma jön, akkor egyből realizáljam, hogy mi is az a probléma és mi lenne rá a megoldás.
  • Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elfojtsam magamba a probléma megítélése során kialakult konklúzióm, például aggódás és az egy belső érzelembe nyilvánuljon meg, ahelyett, hogy már azt a cselekedetet, hogy elfojtás eleve egy, a megoldás irányáva valódi cselekvéssel helyettesíteném.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha megengedem, hogy elfojtsak dolgokat, mikor problémákkal szembesülök, akkor egy belső reakciót engedek meg, ami nem a megoldás, hanem egyfajta energiaállapot, ami stimulál, kivált dolgokat bennem és azokkal vagyok elfoglalva, ami alatt továbbra is elfogadom azt, amit elfojtok, azt is, ami kiváltja, és azt a tényt, hogy ez nem változtat semmin a problémával kapcsolatban.
  • Megbocsátom magamnak, hogy olyan képzetem legyen, hogy egyfajta belső reakcióra, gondolatból, érzésből, érzelemből kialakult energiaállapotra legyen szükségem ahhoz, hogy cselekedjek, hogy a problémával szembenézzek és meg is szűntessem azt, mert direktben, önmagam, itt, belső reakciók és azok energiája nélkül úgy definiáltam, érzem magam, hogy nem teszek semmit, nem tudok tenni vagy nem indulok be tenni, ezáltal is kiszolgátatottan létezvén az energia irányába, önmagamtól való elkülönülésem erősítvén.

Definiálható egyfajta polaritásba rendezve is a reakció –
érzés, mint pozitív(vonzalom, jókedv, esetleg szerelem:)
érzelem, mint negatív(harag, féltékenység, esetleg szerelem:)

A gondolatoknak is van pozitív, semleges, negatív töltete, de azok nem olyan erősek, mintha csak csepegtetnénk az energiát ellentétben az érzési, érzelmi hullámokkal, amik akár teljesen elöntik tudatunkat és akkor szinte teljesen magukkal ragadnak.

Azért is érdekes ezeket fejtegetni, mert a szavak minden embernek mást jelenthetnek s bár van egy közös tudat, mindenki attól érzi valódibb személyiségnek magát, hogy látszólag egyedi nézőpontja van a dolgokról, önmagáról, mégis azáltal érzi másokkal a kapcsolatot, ha azért van metszete eme nézőponthalmazoknak…

Persze van is ebben valami, hiszen ha más nem, fizikailag, ahonnan két szeme néz, az valóban egyedi nézőpont szó szerint…

Viszont a szavakból kapcsolatok, kapcsolatok között érzések, érzelmek, energiák, emlékek, képek, gondolatok épülnek fel az elménkben és amit fontos szem előtt tartani, az elménknek/tudatunknak a fizikai testünkkel való kapcsolata.

Jóságos teremtőnk olyan hangulatban volt, hogy a tudatban látta jónak egyfajta végtelen szimulálását, miközben az elménk egy olyan mechanizmus alapján működik, amelyben szintén létezik idő, de a fizikaival nem szinkronban.

A fizikai testünk ideje legegyszerűbben lélegzettel úgymond mérhető – belégzés, szünet, kilégzés, szünet – ez egyenlően mindig egyfajta egységesség.

Az elménkben az idő energiában mérhető – pozitív, semleges, negatív. Amiért írok erről s persze nyilvánvalóan megkérdőjelezhetőnek tűnik ez az egész, pusztán morfondírozás, ám ha az elmével/tudattal rá tudunk állni a fizikai testünk ritmusára, azaz a lélegzésre, akkor a kettő összehangolható, akár annyira, hogy ez a belső, reaktív elme lelassul és akár meg is állhat.

Ez egy érdekes pillanat, keleti arcok szerint ez misztikus, megvilágosodott, mélységes, én csak úgy hívom: csendes.

Az általában belső gondolati, érzési, érzelmi ritmusok eltérése a fizikai testével egyfajta súrlódást, harmónia hiányát produkálnak, ami szintén megfigyelhető és megérthető, ha képesek vagyunk tudatosan, saját magunk lelassulni a belső reakciókkal és belül, úgymond békében, csendben, mégis jelen, tudatosan, nem ítélve, nem definiálva, reagálva, pusztán létezni.

Ezt szokták meditációnak nevezni, szerintem az félrevezető, főleg, hogy pont a nem definiálás aktív, tudatos megélése, ha nem vagyunk őszinték önmagunkkal, könnyen definiálódhat pont azok a már automatizált mechanizmusok által, amiként ma létezünk, ezért sokak számára a zen, pusztán üldögélés egy jó ötletnek tűnik. A veszély ebben az, hogy nem megszűnik a belső, virtuális reakció-tér, hanem szélesedik, melyben egyfajta egyensúly alakul ki, melyben béke, nyugalom tapasztalható, miközben azt nem látjuk be, hogy a reakciókat belül nem kiegyensúlyozni kell, hanem megérteni hogyan keletkeztek, mit kell fizikailag tenni, hogy megelőzzük azok újbóli létrejöttét.

Tehát, probélma – reakció – megoldás.

Probléma mondjuk, látom a szomszéd feleségét az ablakból félmeztelenül – önmagában ez nem probélma, sőt…hmm…de aztán jön egy gondolat belül, hogy “hmm de jó kis formája van ennek a Lenkének”, amire aztán jön egy másik gondolat, hogy “Hmm, de jó lenne esetleg megfogni, sőt…”, amit aztán egy olyan gondolat követ, hogy “Viszont a szomszéd, a férje valószínű nem örülne, ha velem kokettálna”, “Lehet, hogy betörné az orrom, végülis lehet én is ezt tenném ha fordítva lenne”, “Sőt, az én feleségem(tegyük fel van) sem értékelné, úgyhogy ez felejtős”, “ráadásul könnyen lehet ebből konfliktus, mi lenne a gyerekekkel stb”, “úgyhogy csinálom tovább a ‘dolgom'”. “De azért, őszintén magamhoz, dögös kis nőci ez!”. (ezt most találtam ki)

És szintén nem az a probléma, ahogy feljönnek dolgok, teszem azt ha abban egyeztem meg a párommal, hogy csak egymással csinálunk szexuálisat, akkor amikor ezt megszegem, akár gondolatban, akár tettben – valójában a megállapodást a párommal – kifele vetített önmagammal talán szegem meg – ez a másikat tán azért zavarhatja, mert így a bizadalma csökkenhet felém, hiszen nem azt teszem, amit mondok, ezért ez alapján végülis akármi velem kapcsolatos állításra, eldöntésre igaz lehet, hogy megkérdőjelezhető, a bizalom megrezdül. S látszólag a gondolat ártalmatlan, hisz a másik nem tud róla, de magamban, magamnak én tudok róla, s ekkor ha csak is kicsiben, de ugyanaz van, ami akár előkészítheti a terepet egy valódi megtörténésre…

Itt a probléma nem az, hogy láttam a nőt, nem is az, hogy tetszett, amit láttam, hanem az, hogy belső reakciók jöttek, sőt nem is olyan nagy probléma, mert egész konstruktívan használtam a virtuális elmém arra, hogy belássam mik azok a következmények, amiket nem szeretnék a bőrömön(és másokén) tapasztalni.

Ami viszont nem biztos, hogy nyilvánvaló, hogy minden egyes gondolat – egytől egyig, ami bennünk valaha átfolyik – ha egyszer elfogadtuk, egész valószínű, hogy legközelebb is el fogjuk fogadni, hasonló vagy más körülmények között.

Hiszen, ha képesek lennénk belső csendből megfigyelni ezek létrejöttét, látható lenne, hogy eleve vannak bennem olyan régebbről jövő gondolatok, impulzusok, melyek szinte “megágyaztak” ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek.

Kondícionálás ez, egyszerűbben: programozás.
A primitívebb emberi korlátoltságú elmeállapotokon ez könnyen megfigyelhető, például a fajgyűlölet, a homofóbia – egyszer kialakult ez a tévképzetük, akkor a reakciójuk a kiváltó tapasztalatra csak fokozódik, kérdőjel nélkül.

Ugyanez mondjuk a féltékenység – ha volt valami, ami miatt egyszer elfogadtam a félelmet, hogy a párom mással olyat csinál, ami valamiért bennem rosszat vált ki(főleg, mert ÉN kimaradok belőle) és ezért nem akarom ezt, függetlenül attól, hogy neki jó-e vagy sem – nem akarom, hogy azt csinálja, tapasztalja, mert nekem rossz – szinte feltétel nélkül. Ennek persze intenzívebb szokáshoz kötött fajtája a szexuális birtokviszony – “az én párom csak velem, engem” – különben félek és ezt a félelmet leplezvén jogot formálok dühre, haragra, akár a “szeretet” nevében, ön-érdekem tobzódásában a végletekig fokozván a belső reakcióim energia gyűlik fel bennem.

Itt már nyilvánvalóvá válhat az elme-tudat és fizikai test kapcsolata, de ezekben a felfokozott reaktív pillanatokban általában már nem vagyun képesek önmagunkat igazán látni, a pozitív-negatív reakció tapasztalása általában teljesen beszippant, elvakít, még a fizikai tények felfogását is ellehetetleníti.

Egyfajta öngerjesztő folyamat, melyben valójában csak az egyszerű matematikai képlet alapján történnek a dolgok: 1+1=2.

Egy belső reakció megismétlése már kétszer olyan erős, ha hússzor gondolok valamit, az hússzoros erejűvé válik.

Persze személyes konfiguráció, kit milyen gondolatok, pozitív érzések, negatív érzelmek, akár semleges ítéletek is  – milyen tettekre sugallnak.

Elfojthatom évekig a félelmem, haragom – de az valójában a testben tárolódik, a sejtekben s a túl sok energia, főleg, ami a félelem alapú, nyilvánvalóan nem túl egészséges: stressz, aggódás, idegi kimerültség – valójában ez kicsit olyan, mint amikor az ember konkrét halálfélelemben létezik és ez a rettegés átitatja lassan de biztosan egész lényegiségünk.

A kulcsszó itt is a felhalmozódás – percek, órák, napok évek.

Mondhatnánk, vannak módszerek kiadni a gőzt, megbékélni, lenyugodni, akár szexuálisan, akár alvással, alkohollal, gyógyszerrel, droggal, erdőben alvással, akármi, de valójában ilyenkor a már elfogadott automatikus reakciókat nem változtatjuk meg, talán nem is vagyunk tudatában, hanem szintén automatizálunk egy igényt az elme-energiák kiegyensúlyozására, feszültségmentesítésére.

A reaktív elme, főleg ha úgymond automatikus, igencsak bajt okozhat – például autót vezetünk, éppen 100-al megyünk a négysávoson, míg a párom közli, hogy mással aludt és hátul ülnek a gyerekek és én elvesztem a fejem, felborulunk és esetleg mind meghalunk. Persze szélsőséges, de vannak helyzetek, amikor felelős munkánk van, éppen veszélyes dolgot csinálunk, amikor elfogadhatatlan, hogy egy pillanatra is a jelen, fizikai valóságban ne legyünk teljesen képben.

Az elme-tudat konstruktív, vizualizációs, imaginációs használata, mikor eldöntöm, hogy most elképzelek valamit, amikor megtehetem és azért, hogy megértsek valamit(mondjuk, hogy előre belátni lehetséges következményeket) ettől még lehet hasznos!

Szintúgy az első példával élve, mikor egy a nem-páromra úgy reagálok, hogy “hmm, fizikai kontaktus jó lenne”, akkor szintén eldönthetem, felelősen, mi lenne a legjobb számomra, az ezt érintő résztvevők számára.
Esetleg felmerülhet egy felderítés, hogy amit most érzek, vajon elfogadom-e – vajon azért vonzódom valaki irányába, mert nem élem ezt az aspektusom meg a párommal és akkor ismét kérdőjelek jöhetnek. Fontos, hogy ezek ne automatikusan, hanem én, tudatosan “irányítsam-vezessem” magam ezeken át, mert ami automatikus reakció, az gyakran nem a legjobb, nemcsak számomra, hanem mások számára is.
Erre hasznos az írás – kiírom, pro, kontra, megnézem mi csak vélemény, önérdek, mi az, ami valóban érték ebben és eldöntöm mit teszek.

Vagy, akár, ha merem, vagy lehetőségem van, megosztom párommal, hogy “hmm a szomszéd nője mindig zöldebb” vagy akár ha valami erotomán radikalizmust akarok, megkérdezem a szomszéd párt erről, de mindenképpen következmények lesznek.

Az elfojtás sem hasznos, hogy “áh nem történt semmi, úgy csinálok, mintha nem láttam volna, mintha nem definiáltam volna pozitívan” – ám ez is felhalmozódik – hiába élem ki a párommal, a hozzáállást nem változtattam, nem is vagyok teljesen tudatában, ezért újra előjöhet esetleg, immár erősebben, amiből akár egyfajta “sóvárgás” is kialakulhat, abból meg, ha betelik egy pohár belül, kifakadhat, kiszakadhat olyan tett, ami aztán nem lett mérlegelve…

Extrém példa, de ha meghallgatunk interjúkat nőket-gyerekeket erőszakolókkal, akkor MINDIG elmondják, hogy jöttek a gondolatok, amik lassan de biztosan megszállták az agyukat és olyan tettekre vették rá őket, amik nyilvánvalóan nem jóságosak, de ha felgyűlt az erő, akkor az a jogosultság, amit a gondolataink fele csepegtettünk be az elfojtott vágyról, szándékról felhalmozódva tettekbe, erőszakba végződhet.

Ugyanez a félelemmel, sőt valójában, ha tényleg őszinte vagyok magamhoz, minden belső reakció egyfajta félelemből eredő – mert nem fejezem ki a valóságban, mert nem vagyok képes azonnal dönteni, cselekedni, felelősséget vállalni, hanem virtualizálok, belül szimulálok, ezáltal aztán az elmémben stimulálok s mindez energia.
Ez érzések, érzelmek, elfojtás, depresszió, kiélés, aggresszió formájában, akkor már a fizikai test szinte automatikus cselekvéseként nyilvánulhat meg önmagunk vagy mások irányába.

Ennyi bevezetőnek a probléma-reakció-megoldásból a probléma-megoldássá változtatásához elég is.

Ha megfigyeljük az úgymond sikeres embereket, mind üzlet, mind egyéb szakmai életben, ott is nagyon megfigyelhető ez a modell.
Probléma-megoldás, következő probléma-megoldás, így a hatékonyság nagyon megugrik.

A reakció teljesen felesleges, az csak idő – holott ha tisztán látom a problémát, nyilvánvaló, hogy a reakció nem hasznos, csak akkor “kell”, ha nem vagyok jelen, hiszen ha jelen lennék, azonnal és direktben látnám, tapasztalnám a problémát és annak lehetséges megoldását és ezért egyből a megoldást alkalmazom.

Teszemazt az előző példával, ha szomszéd nőt látok, amire izgulok és van mondjuk egy párom, akivel megegyeztünk, hogy csak egymással szexelünk, akkor vele foglalkozom, vagy megkérem, vetkőzzön, akár ugyanúgy az ablakban vagy megbocsátom, hogy stimulációt, izgalmat, reakciót találok egy olyan nőben, akivel (minden résztvevő számára) nem igazán hasznos eképpen foglalkozni, ráadásul belül képzelegve róla, az ő engedélye nélkül, egyfajta virtuális peep-show, amely szintén megkérdőjelezhető. Vagyis képzeljük el ha más, olyasmi képzeli ezt el velünk/rólunk, akivel mi nem igazán szeretnénk? Mondjuk egy tata(szélsőséges, de nem teljesen lehetetlen…)

Szóval azt tegyük mások felé, amit akár magunknak is szeretnénk…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s