[JTL 159] "Ki vagyok én"? ITT vagyok!

Nézzük meg egy újabb irányból ugyanazt, mint az előbb:

“Ki vagyok én?”

Eleve ez a kérdés, maga az igény, a ténye, hogy kutassam, felfedezzem, hogy valójában “Ki vagyok én?” azt mutatja, hogy akiként és aképpen ahogyan itt és most vagyok – mintha nem is én lennék, nem volnék valódi – hiszen, ha valójában ismerném magam, tudatában lennék annak, aki vagyok s ami tényleg van – akkor fel sem merülne ez a kérdés.
Vagy ha mégis van rá válaszom, miért bizonytalanodok el? Miért nem azt élem, mi az, ami megakadályoz, hiszen ha tudom ki vagyok, mégsem azt élem meg, akkor mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy “Ki vagyok én?”.

Ez a pont egy őszinteségi szint magammal: mintegy lelki tükörbe nézve belátom, hogy aki és ahogyan most vagyok, viselkedem nem jó/optimális/hasznos nekem/másoknak és ezzel nem értek egyet és feltételezem, hogy akinek és akiként tapasztalom magam lehetne tökéletesebb, pontosabb, valódibb, mint ma, itt és most és ezáltal valóban elkezdhetem felfedezni önmagam, ha változhatnék, milyen lennék.

Ilyen szempontból az úgynevezett “civilizációban” azoknak, akiknek kevesebb pozitív élmény jár hajlamosabbak megkérdőjelezni létük és tetteik értelmét, valódiságát, míg azok, akik a pozitív, boldogság élményeit kapják kevésbé kérdeznek, csak “élvezik az életet” – nem realizálván, hogy maga a tapasztalás egyáltalán nem biztos, hogy a valóság vagy azzal kapcsolatos.

A szavak jelentése s azokhoz társított reakciók rétegződnek, rendszereződnek, élményekké automatizálódnak ha az ember csak elfogadja és megengedi a dolgokat és nem tudatosan irányítja.
Nekem, szegény családból felnőve sokszor kellett szembesülnöm a frusztráló korlátokkal, az érthetetlen feladatokkal, negatív előítéletekkel és az egymásra érzéketlenné vált városiasodással, melyben aprópénzzel a zsebemben inkább éreztem áldozatnak, frusztrált, félénk fiúnak s egyúttal egy betört kis vadállatnak magam, mint leendő felelős állampolgár, holott legbelül hatalmas vágyaim, világmegváltó képzeteim, szárnyaló fantáziám nem ismert határt, csak, mikor megpróbáltam ezeket valóra váltani – nincs rá pénz, sem idő, sem törvényes lehetőség, folyton jött a válasz – tehát személyiségembe belevésődött, hogy mind a pénz, mind a törvény, mind a felnőttek elutasítandó dolgok, “sose növök fel”, “a fantáziám, gondolataim, belső élményeimet nem fogják betörni”, ezért megtanultam ébren álmodni – ha rosszul éreztem magam, jóra, izgalmasra gondolván, fantasztikumot képzelvén “stimuláltam agyam”.
Aztán az egyetemen addig stimuláltam magam arra, hogy a “szép nő kell”, hogy minden akkori gátlásom és önbizalomhiányom ellenére konkrét vágyat formáltam egy bizonyos valódi nővel való fizikai közelségre, ami aztán persze nem ment “problémamentesen”, hiszen ezt a világot sosem próbáltam még és azt sem tudtam hogy kell ehhez viselkedni…Tehát élmények jöttek, mind negatív, pozitív – aztán az alkohol a saját elmém stimulálására nyitott egy kaput, bár pár év alatt megtanultam, a testemnek ez nagyon rossz, sőt legbelső lényegiségemnek se túl jó, aztán jöttek a tudattágító szerek, aztán a keleti tanok, kis harcművészet, sok-sok utazás, alternatív közösségek, kalandok, pénz, munka s immár nemcsak fizikailag, be belül is a “társadalom szempontjából” felnőve megtanultam az alapjait, hogyan is vehetem kezembe az élményeim úgymond “irányítását”, bár mindig is az abszolút érdekelvén sosem tudtam belenyugodni, hogy a “végső valóságot/igazságot” nemcsak, hogy nem tapasztalom, de nem is ismerem, ezért jó pár évig folyton kutattam, kerestem, teszteltem, próbáltam, pozitív és negatív élményeket tapasztaltam.

Amikor az ember ezeket az élményeket úgymond megtanulja produkálni, akkor ezáltal lehetőséget kap-ad önmagának arra, hogy belássa, hogy a tapasztalás nemcsak, hogy szubjektív, de külső és belső feltételekhez kötött és kellő önreflexiót gyakorolván(például őszinte írás, önmegbocsátás, diktafonba-kamerába beszélés, őszinteség-alapú csoport-részvétel, esetleg néha-néha pszichedelikus élmény stb által) belátható a hasonlóság a pozitív és negatív élményekbe vetett ön-automatizmusunkkal kapcsolatban.

Ki vagyok én emlékek nélkül? Ki vagyok én a gondolatok nélkül, érzések, hangulatok, érzelmek, energiák nélkül? Fogalmunk se lehet, míg felnőtt fejjel nem tapasztaljuk meg ezt, hiszen ha állandósult, hogy ezeknek a belső reakcióknak jogot adok arra, hogy befolyásoljanak, ez az engedély-adás is vagyok, hátradőlés az elmémben a gondolatok, érzelmek automatizmusa is vagyok, a már létező korlátaim-valóságom elfogadása vagyok, mintha egy filmet néznék, ahol a forgatókönyv előre megírt(azt sem tudom én vagy más írta, mikor s miért); nem tudom hova visz, mert annyi “jogot” adtam már az elmémnek, a gondolatoknak, érzelmeknek, hangulatoknak, hogy azokon túl már azt sem tudom mi van benne(m), s valójában “Ki vagyok én?”.

Fontos tisztázni, hogy erre a válasz elfogadása nem cél – pusztán a létben a tényekkel, a valósággal történő folytonos küzdelemben, mikor megkérdőjelezzük magunk annak tűnhet, ezáltal szintén azért küzdeni, hogy képes legyek elfogadni-befogadni és ezáltal úgy definiálni magam: annyi energiát rakok az elfogadássá válásba, hogy miután aztán ezt is elfogadom, úgy is maradok – holott nem CÉL az elfogadás, pusztán esetleg egy pillanat a tudatosodási folyamatban. Abban a folyamatban, hogy megváltozzak.

Tisztább, ha felismerésnek nevezem – például attól, hogy egészségtelenül táplálkozom és rendszeresen alkohollal pusztítom testem szerveit, menekülök a megoldások elől és nemhogy másokat, de magam sem támogatom: ezt nem elfogadni kell, az már megtörtént, hanem beismerni, megérteni az okokat és következményeket, nemcsak magamra, hanem másokra is, akár pénzügyi, akár politikai szinten is hova vezet az, hogy “nem foglalkozok vele”, “megengedem”, “másokra bízom, akik jobban tudják” – ez nem működik, nyilvánvaló, ha megvizsgáljuk a tényeket – akiknek ezt megendejük és elfogadjuk, hogy tegyék amit tesznek kiderül, hogy nyilvánvalóan nem jó senkinek az a fajta minta, ami a gazdasági, politikai, oktatási, katonai, média világában MA történik, de ezekkel képtelenek vagyunk foglalkozni, mert saját élményeink arról szólnak, hogy túléljünk, megküzdjünk a negatívval, legyen elég pozitív, különben szétesünk, addikciók, félelmek, korlátok, megalomán meggyőződések mentén telnek napjaink majd éveink, mígnem a testi öregség, halál válik valósággá és valóban semmit sem tettünk, semmit sem változtunk és tényleg semmi sem lett jobb.

Ezért javasolt mindig látni az irányt, hova megyek, milyen kiindulóponttal, az, amit ma, éppen teszek, miért is teszem, mik lesznek a következményei – ha erre nem vagyok képes vagy nem akarom ezt mérlegelni, akkor felelőtlenül viselkedem és önreflexióra, önismeretre, megállásra, egyfajta ön-javító folyamatra van szükség, melyre az önmegbocsátás és írás a legésszerűbb támogatás.

Én sok-sok évet töltöttem el ezzel a kérdéssel, hogy “Ki vagyok én?” és a legnagyobb önáltatásom az volt, hogy ezt én magam nem tudom kitalálni, megfejteni, ehhez mások, mesterek, szentiratok, agyhullámzó drogok, spirituális út, szexuális kiélés, adrenalin, világjárás, veszély, szélsőségek, veszteség, fájdalom, szerencse, szükséges, holott ezek közül arra a bizonyos kérdése egyik sem adott választ.
Persze volt támogató ezek közül, de egyik sem segített abban, hogy ki vagyok én, hiszen pont azt nem láttam, amit kerestem, mint ahogy a legélesebb kard sem tudja magát elvágni – kell egy új paradigma, koncepció, kiindulópont: abszolút ön-őszinteség.

Ha megkérdőjelezek mindent őszintén, minden leegyszerűsödik – amióta a Desteni I Process tanfolyammal haladok, az életem sokkal, de sokkal egyszerűbb – nem könnyebb, de ha őszinte vagyok magamhoz, nyilvánvaló mit kell tennem és a “Ki vagyok én?” kérdés folytonos visszhangjára csavarodás is megszűnt, hiszen nemcsak, hogy tudatában vagyok ki is vagyok, mi a problémám és hogyan teremtem, de a valósággal, a tényekkel is tudok dolgozni, miközben stabilabbá és hatékonyabbá válok(ez itt a reklám helye:).

Önmagam keresésének folyamatában távoli kontinensekre utaztam, hátha meglelem kicsoda is vagyok s ezáltal az iránytűm, jelenlétem, célom, értelmem – s mindeközben annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy amit, akit keresek, saját magam, már ITT van – sőt, én folyton itt vagyok.

Én ITT vagyok – mindaz, ami ITT van, az vagyok én – az itt, a fizikai valóság, a test, az anyag, a Föld – a többi aspektusom is van, de ha azokra figyelek, azokra fókuszálok, az alapján definiálok, az itteninek nem vagyok tudatában.
Az elkülönülés dolgoktól, másoktól szintén az elmén keresztüli szemlélet miatt tapasztalható. Ezen túl minden egy és egyenlő velem, mint maga a létezés, az ÉLET. Erről próbáltak azok a sokféle régi szakadt könyvek is sugallni, de sosem ennyire nyilvánvaló módon, mostanra ez teljesen kiforrta magát. A fizikai valóság NEM alsóbbrendű, sem illúzió, ez az igazság! Akivé váltunk és vagyunk ma, ez vagyunk most – ezen lehet változtatni, de ahhoz ezt meg kell érteni!

Ez nem materializmus, nem ateizmus, nem robot, se nem zombilét – aki ezt hozza fel kifogásként nyilvánvalóan leleplezi magát, hogy nem érti, nem érzi, nem éli önmagát, a végtelen lélegző ÉLETet, tehát ön-őszinteség meglelésére(belül) és annak kifejezésére(kívül) van szükség.

A “most” nem használható referenciaként sem a valóság, sem önmagam stabilizálására, mivel az elmében létezik, az elménk teremtette múlt és jövő hintájának látszólagos, pillanatnyi egyensúlyérzete, amely mindenkinek más, különböző és befolyásolható.

Ezért félrevezető sok ilyetén publikáció, a manóködmönös Tollétól kezdve, aki a “Most hatalmáról” ír(Matti Freeman válasza(angolul) Tolléra az egyik legjózanabb, ajánlom meghallgatni ITT)

Az ITT mindenkinek egyenlően ugyanaz, az étel az asztalon tagadhatatlanul kézzelfogható mindenki számára, az, aki erre mondja, hogy illúzió, ne is nyúljon hozzá, s hamarosan kiderül mi is a valódi valóság. Az erre feljövő kifogások szintén az elmeburjánzás automatizmusa, amit javasolt kiírni, meglátni, megbocsátani, leállítani, meghaladni.

ITT a valóságban, a Földön sokszor korántsem olyan rózsás a helyzet, mint a MOST-ban azoknak, akiknek elégséges anyagi és társadalmi körülményei vannak ahhoz, hogy ételt, italt, szórakozást, jó érzéseket tudjanak megengedni(megvenni) maguknak és környezetükben másoknak, melyre automatiksan elfogadva az elmével reagálván a “most” energetikai illúziójának egyensúlyában tudják tartani magunkat, míg az emberiség majdnem fele!!! a valóság ITT-jében gyakorlatilag meggyalázott rabszolga, korlátolt mind abban, amit fizikailag megtehet(idő/pénz kell hozzá), mind amit fel tud fogni megfelelő oktatás, képzés, önismeret(ehhez is idő/pénz kell, amire azoknak, akik a túlélésre kényszerülnek nem biztos, hogy marad energiájuk), tehát ez az ITTLÉT sokszor szívszorítóan fájdalmas, ha azt nézzük, hogy hány millió kisgyerek hal meg éhínségben évente, a háborúk ártatlan áldozata – s ez a sajnálkozó érzésünk az ő ITT-élményükön semmit sem változtat, hacsak nem kezdünk el a valósággal, logisztikával, fizikai megoldásokkal foglalkozni.

A szomorúság, a “valóságtól történő” depresszió, s ezért a tényektől való elfordulás, megoldás nem kutatása szintén egyfajta érzelmi ön-manipuláció, mert nem érezni kell saját magunknak negatívan, aztán valamitől pozitívan, hanem TENNI valamit, felszólalni, kiállni, gyakorlatban próbálni, ÉLET-érdekek mentén csoportosulni és a jelenlegi rendszer szabályai szerint halmozni fel valódi megoldások irányában tetteket.
Ehhez stabilitás kell, integritás kell, minden élet tisztelete kell, egyfajta belső erő, mely pont a hullámzó saját elménken,  gondolatok, érzelmek, hangulatok meghaladásán való túllépésen keresztül vezet, egyenesen IDE, a fizikai valóságba, ahol a problémák vannak.
A híres Gaugain festmény, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (1897) 
festményre is az egyszerű, mindent magában ölelő válasz, ahogy pár éve “sugallni” is próbáltam rá egy gyermeteg(életem első) stop-motion-animációban : Mindenféleképpen ITT.
Az vagyok, ami ITT van. Ennél egyszerűbb válasz nem lehet.
Az emberi fizikai test folyton ITT van, ebben a fizikai világban, a Földből épült fel, a Földbe tér vissza, minden egyes atomja az évmilliárdok során sokmindent bejárt valószínű, ezek összessége minden egyes pillanatban, a másodperc ezredrészére szedett időben is, vagy akár annak szintén mégegymilliomodrészére szeletelt időben is: FOLYTON ITT VAN, lélegzik, működik.

A gondolataink, érzelmeink, kedveink, hangulataink, vágyaink, félelmeink, emlékeink, személyiségünk már nem annyira folytonos – ezek összessége, mintegy kocsonya folyton hullámzik, ezek összessége, mint énkép tagadhatatlanul létezik, de nem ITT – pusztán az ITTlévő fizikai testre gyakorolt hatásának automatizmusa, annak elfogadása és ebből eredő fizikai tetteinkben megnyilvánuló korlátozottságaként.

Az könnyen felfogható, hogy “az vagy, amit eszel”, de igazából ezt kibővítve oda jutunk: “az vagy, amit teszel” (vagy nem teszel).

Az egyetlen releváns dolog, amely mindenki mást is érint, befolyásol a fizikai szinten, az a tett – vagy szó is akár, de közvetve – ezt tagadni szintén önáltatás – elég ha egy ember kiborít egy nukleáris szemetes konténert és mindenki más megtapasztalja, de ez a radikális, immár apróbb dolgok felhalmozásának következménye, de ugyanez belátható mind a politikai, pénzügyi világban is.

Látszólag csak 50 forint ez a csoki, de mit támogatok azzal, hogy azt kifizetem, ha valóban utánajárnék és valóban megérteném, hogy például a gépsoron dolgozó 6 éveseket zsákmányolnak ki, hogy az a gyerek egy forintnyit se kap abból, a gyárigazgató Ferrarijába megy bele a nagyrésze és persze közben segít sok alkalmazottnak túlélni – nem élni, csak túlélni! – akkor ebben ki vagyok én?

Persze apró dolgok nem tűnnek számottevőnek, de pont ahogy ez a szó is mutatja – a nagy számot is a kis számok összessége teszi ki – nem lehet elégszer kihagsúlyozni az 1+1=2 alapvető törvényt a valóságban: elég, ha százezer ember eszi ezt a csokit és máris tonnányi felelősségről beszélünk.

Az, hogy ÉN ki vagyok mindebben tehát sokkal globálisabb dolog, mint *gondolnánk*.

Erre lett a válasz a spiritualista kapitalista fogyasztói társadalom, ahol szintén a valóságkerülő szélsőséges ön-definíciók terjedtek el, az élmények, mint kicsavart én-kép, mint például, hogy az ÉN-em, az EGÓm nem valódi, tehát mindaz, amit teszek, szintén nem valódi, tehát vagy mindegy is, vagy nem valóság ez az egész, vagy nem is változtatok, hiszen minden üres, az atomokban is nagyrészt a semmi van, tehát végülis ebben az illúzióvilágban minden rendben van típusú agybaszás (mert ezt bátran merem nevén nevezni).

Aztán jönnek a látszólagos pozitivista hozzáállások, hogy “érezd jól magad, élvezd a száguldást(“enjoy the ride”), fókuszálj a szeretetre, a pozitívra, szépségre, a gyönyörre, a békére, nyugalomra, kedvességre” – amik teljesen figyelmen kívül próbálják hagyni azt, ami már ITT van a valóságban és valójában mindent irányít.

Persze ez is lehet, hogy terápiajelleggel indul, tehát a depressziós, befordult, sorstól pár csípős pofont kapott egyén idáig a “negatív” dolgokon keresztül tapasztalt és aztán egyszercsak jön valami, ami “pozitív” és máris arra fókuszál, azt akarja reprodukálni, rajtamaradni, gyarapítani – szexuális élvezet, alkoholos mámor, divatos szépség, gazdagság, vidámság és tudati gyönyör – holott a valóság ugyanaz, pusztán tapasztalatokra “gyúr”, csak a belső reakciók iránya változott meg – ha az abszolútértékét nézzük( |-1|=1; |1|=2), ugyanannak az elmének a nem fizikai gondolati, érzelmi, kedvi energiának a befele tapasztalása.

Tehát ez is csapda, amely ön-őszinteséggel és helyesen alkalmazott önmegbocsátással belátható, leállítható és meghaladható és az energetikai elme meghaladása igencsak támogató egy mélyebb, fizikai valóságban nyilvánvalóan észrevehető tudatosság, hatékonyság stabil alkalmazhatókészsége által.

A “Ki vagyok én?”-t másnak persze én nem fogom megválaszolni, de az biztos, hogy mindannyian egyenlően itt vagyok ezen az egy földön jelenleg, ezért a józan ész azt javasolja, ezzel foglalkozzunk.

Lehet számtalan tudati dimenziót, asztrális síkot, mandalaföldet és tantrikus energiákban az énünket vagy annak feloldódását megtapasztalgatni, de ha arra képtelenek vagyunk, hogy ebben a fizikai, jelenleg minden szempontból a legeslegstabilabb dimenzióban nem tudjuk az énünket egyesíteni és kiegyenlíteni és valóban megtapasztalni, kifejezni, stabilan, természetesen, másokat is figyelembe venni, valóban tisztelni, szeretni, akkor máshol sem fog menni, ez biztos.

Tekintve, hogy más dimenziókban járván, mivel azok nem stabilak, addig sem vagyunk itt, ahol a fizikai kiindulópontunk van – ami ha meghal, vége a dimenzionálgatásnak, ez biztos – ha olyan biztosak lennénk abban, hogy a test nem kell, már rég elhagyhattunk volna, de minden a test, fizikai valóság tagadásában meggyőződő egyén pusztán önmagának éretlenségét és magával szembeni őszintétlenségét leplezi le, nem is beszélve arról, hogy közben ignorálja a tényt, hogy hozzáfér és fogyasztja azokat az ellátmányokat, amelyek szükségesek egy fizikailag egészséges léthez, míg sok-sok más embernek ez nem adatik meg és nem azért, mert az ő spirituális-karmikus következményük miatt, hanem pusztán azáltal, hogy milyen országban, milyen gazdag családban született meg.

Szintén bevett szokás egyfajta önpusztítási minta automatizálása, ami szerint az egót le kell győzni, elpusztítani, sanyargatni, elnyomni, megölni, szétrobbantani, megsemmisíteni, “én”(innentől kezdve nyilvánvaló mennyire valódi volt az akkori “domináns” én-em) sokáig próbáltam ezt, míg szintén a Desteni útmutatásokkal be nem láttam, hogy mindaz, ami ellen harcolok szintén saját magam, a harc sosem megoldás, csak időhúzás, fokozódás, hiszen pont az az aspektusom, ami ellen épp a domináns tudathasadásom harcol, szinén saját magam vagyok, amit idáig elfogadtam és megengedtem – mint a jó és a rossz látszólagos végtelen harca, a dualitás birodalmában ebből csak az elme nyer, ami szintén önmagunk saját magunktól történő elkülönülésének megnyilvánulása, tehát szó szerint a pozitív tartja életben a negatívat, s ezt is javasolt belátni minél hamarabb, hogy nem a kettő harca, sem az egyensúlya a megoldás, hanem ezek mögé látó meghaladás, a valóságba kiható következményének megelőzése és a nem-duális, belül nem definiáló, lélegző, direkt ITT-levő fizikai ÉLET önkifejezéseként, belső korlátok nélküli megnyilvánulásaként.

Tehát amikor realizálom, mindig ITT vagyok – ez a szemlélet kombinálva önmagammal való abszolút őszinteségre törekedéssel és az írással együtt – egy olyan stabilitást ad, melyben a folyamatos hullámvasútban, melyben esetleg érezzük magunkat mindig lehet egy megbízható iránytű, mi is releváns, ki is vagyok, milyen irányba tartsak az állandó jelenlét irányába – csak figyelembe kell venni, mindazt, ami ITT van.

Eleinte intenzív lehet ez, tekintve, hogy valóban brutális a rendszer, amiben ITT vagyunk, akik éppen vagyunk – de pont az automatikus reakció arra, amiként ITT vagyunk garantálta eddig, hogy újra és újra ugyanazok a minták jöjjenek elő bennünk s ezáltal saját magunk akadályozván meg, hogy felismerjük eme köröket és megértsük, meghaladjuk – saját magunkat és valóban önmagunk és e világ jobbátételével foglalkozhassunk, nem előítélettel, hanem nyitottsággal és belső csendben meglátni a legkézenfekvőbb problémákat és lehetséges megoldásokat nemcsak saját magunk, de gyermekeink, a jövő mérlegelésével egyetemben.

Önmegbocsátás ennek kapcsán a folytatás…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s