[JTL 157] Ellenállás az önismereti írásnak

Arról írok ma, amikor önismereti célból eldöntöm, hogy írok – egyfajta terápiaként arról, amivel problémám van az életemben s hiába, hogy úgy döntöttem, mégsem írok.

Megjegyzem, itt nem igazán a “kedves naplóm, ma sütött a nap és rámmosolygott egy szép lány” típusú írásra értem, s nem is a bárminemű egyéb tevékenységhez szükséges (például szakmai blog, regény stb) írásra értem, hanem amikor látom magamban, hogy nem olyan és az vagyok, aki “tetszik”, akiként akár vállalnám az “örökkévalóságon át” a létezést, például mondjuk hazudtam a páromnak és tudom, hogy ha rájönne, hogy hazudtam, akkor csúnya következményei lennének, mondjuk arról, hogy flörtöltem valakivel. Nem a flört a baj, hanem esetleg annak megszegése, amiben a párommal állapodtam meg(ha megállapodtam: – ez csak egy példa, ami könnyen beláthatóan nem “szép”, de akármi, egy beakadás, lustaság, addikció, mások feszültségét nem tudom kezelni stb).

Vagy amikor este fáradtan frusztrál az, ami holnap vár s szorongok, ezért telezabálom magam, mert a zabálás pillanatában az egy “jó érzés” s az kompenzálja a belső “rosszat” s ezáltal nem egészségesen élek s nem is találok kiutat a rossz élményből közben.

Vagy bárminemű “depresszió”, önbizalomhiány, fóbia, addikció, amit felismertem, hogy nem jó, s nem megy csak úgy megváltozni.
(Persze BÁRMIRE lehet alkalmazni ezeket a módszereket, még alkotói válság szindrómában is, akármire, de itt és most a lelki szenvedésre fókuszálok, azon keresztül nyilvánvalóbb).

Előző írásomban kifejtettem MIÉRT is javaslom ez esetben az írást, egyszerűen, mondatokban, őszintén magamhoz, hogy ne a fejemben körözzenek a reakciók a bajomra, hanem előttem legyen és képes legyek tiszta fejjel magam előtt látni, mit is kell megoldanom.

Amint eldöntöm, hogy írok például egy igen problematikus dologról az életemben, előjöhet egyfajta tudatalatti ellenállás – mindenféle dolog előjön, teljesen mindegy micsoda, a lényeg, hogy a következménye az, hogy nem írok épp most, ma.

Valami eszembe jut, ami most épp fontosabbnak tűnik – s aközben, hogy az eszembe jut, már nem is tűnik annyira problematikusnak, amiről írnék, hiszen most épp mással foglalkozom, például, ami szórakoztatóbb, mondjuk egy film megnézése vagy számítógépjáték vagy akár enni egy finomat, takarítani, kimenni bohóckodni a barátokkal stb.

Aztán egy másik szint, amikor fizikai szinten nyilvánul meg az ellenállás – fáradság, fásultság, álmosság, kényelmetlenség, feszültség, éhség, akár fejfájás vagy csak szimplán egyfajta megnevezhetetlen kényelmetlenség.

Ekkor persze mérlegelni érdemes valóban van fontosabb-e, valóban fáradt-beteg vagyok-e, de ilyen esetben jó eséllyel tudatalatti ellenállás megnyilvánulásával nézünk szembe.

Nem biztos, hogy mindenkinek van ilyen, sokmindentől függ, például nekem, amikor egy problémás kapcsolaton voltam túl és az agyamban cikáztak a gondolatok, jöttek a pozitív/negatív érzelmek, többször, hetekig elodáztam, hogy leüljek és mindent kiírva, magam elé “téve” realizáljam mi is van bennem valójában, ami elkerülhetetlen volt a hatékony, minden résztvevő számára a legjobb megoldáshoz. Felváltva menekültem volna a kapcsolatból és benne maradva meg akartam javítani, de egyik sem ment és ez egy ideig fokozódott s ezek az élmények közepette akartam ugyan írni, de nem mindig ment, ha ment is, elítéltem azt, amit leírtam, még a saját őszinte írásomnak sem hittem, s jó párszor le kellett írni(ami fele ellenállásom volt, tehát ez hónapokig tartott), mire bejusson az agyamba, mit is kell tennem, miközben igencsak kellemetlenül éreztem magam…Még a józan paraszti észnek is ellenálltam, nyilvánvaló: nem voltam a józan eszemnél, mert a sok GONDolattól megőrültem kicsit:)

Döbbenetes felismerni, hogy ezek a tudatalatti ellenállások annyira részesei a személyiségünknek, annak, akik vagyunk, hogy amíg nem határozunk el egyfajta fegyelmet, szorgalmat lehet, hogy nem is realizáljuk, milyen szinten elfogadjuk azt, akik ma vagyunk. Persze ez akkor releváns, ha közben időnként továbbra is szenvedünk.

Aztán jönnek a gondolati kompromisszumok – “nem is olyan rossz az életem”, “vannak jó pillanatok”, “ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer lenn”,  “másnak sokkal rosszabb”, “az írás túl sok idő”, “van fontosabb dolgom is”, “majd megváltoznak a dolgok, csak akarni kell”, “várok, a másik mikor realizálja már, hogy ő a hibás” stb…

Ezeket is érdemes leírni, mert szintén döbbenetes, mennyire képesek vagyunk tűrni olyan tudatállapotokat, amikben nem érezzük jól magunk s pár ilyen gondolatciklus jön és ezekre reagálva egy darabig már nem is tűnik annyira rossznak.

Főleg akkor van ez, amikor egy olyan aspektusunkról kellene írni, amiben érezzük, hogy nem jól csináljuk a dolgokat – például az előzőleg is említett sóvárgó, depressziós vágyódás valaki- vagy csak valami- irányába.

Például volt egy kapcsolatom, aminek úgy lett vége, hogy rosszul éreztem magam s nem is tudtam pontosan miért azon túl, hogy “nagyon akartam, hogy jó legyen és katasztrófában végződőtt”.

Fejemben főként a másik hibáztatásával kapcsolatos gondolatok versenyeztek az önmagamat becsmérlő kijelentésekkel, miközben az életemben stagnáltam, a nekem fontos projektekkel nem haladtam, szociálisan is visszavonultam és általában elfelejtettem a humor bárminemű formáját.

Le akartam ülni írni, de aztán éppen kijött egy új, legjobb grafikával rendelkező lövöldözős játék, amit végigjátszva azok a gondatok jöttek, hogy “ez után tényleg írok”, de aztán pont megjelent egy másik játék, amire régóta vártam s az izgalom, a vágy, hogy abba fejestugorva eltereljem figyelmem a problémáimról erősebb volt.

Amit nem vettem figyelembe, hogy azáltal, hogy tudtam mit kéne tegyek, hogy jobb legyen s nem azt választottam, az, mint egyfajta választás s annak eredménye is énem részévé vált.

Elfogadtam a látszólag “könnyebb utat”, aminek egyetlen következménye volt: újra ugyanaz a választás jött – játék vége, írnom kell, itt egy új játék, itt és most mit választok?

Aztán egy pár ilyen után felhalmozódott az önítéletből eredő energia: tudom mit kéne választani, mégsem azt választom, ezért elítéltem magam, de mégis azt tettem – ezzel is bizonyítván, hogy önmagam látszólagos “választási pontjaiban” nem is én választok, hanem pusztán a múltbéli felhalmozódásom determinálja, ma mit fogok tenni.

Aztán kellő frusztráció felgyülemlése után az írást választottam, s egy ültő helyemben 5 oldalt írtam, mint amikor felborítok egy hordót tele vízzel s csak ömlik kifele…

Ez jól esett, de megoldásról nem írtam, olyan mélyre nem jutottam, s megítéltem, hogy “kiönteni a feszültséget”(ami abból eredt, hogy nem írtam, de most, hogy írtam az a feszültség elmúlt) jó volt, aztán mivel ez a feszültség kellett, hogy írjak – megint nem írtam egy darabig és ugyanazok az “életciklusok” játszódtak le.

Számtalan ilyen “Mormoták napja c. film-szerű jelenetet” megélvén lassan, de biztosan rájöttem, mindenfajta ellenállás belül halmozódik, azokkal szembenézés is, minden valójában ebből ál.

Az egész valóság semmi más, mint ez az egyszerű egyenlet, hogy 1+1=2.

Tehát minden apró tett, amivel az agymenésem, kattogásom, depresszióm, skizofréniám leállítása irányában teszek, az halmozódik.

Ugyanígy minden agyi szenvedésem elfogadása és megengedése is halmozódik, mint ahogy minden egyes gondolatminta, arra történő reakcióm, hangulatom és érzésem megtörténte és halmozódik.

A szokások így alakulnak ki, aztán ezt megítélve, mintegy megfigyelve és definiálva meghatározom kinek “képzelem magam” – akár függetlenül is attól, hogy valójában mit teszek – s minden felhalmozódik.

Tehát az ellenállással kapcsolatban, amikor önismeret szükségeltetik ezt kell megérteni, hogy ha megélem, egyszer úgyis lesz egy pont, amikor már aztán tényleg a sarkamra kell álljak és NEM-et mondani a hülye gondolatoknak, a negatív érzelmeknek – vagy azok fognak automatizálódni, személyiségem szó, gondolati, érzelmi, fizikai reakciós rétegeiként leülepedni és azzá válok amit elfogadok és megengedek.

Kellő önreflexióval, akarattal és tudatossággal ezeket az ellenállásokat is meg lehet ismerni, módszereket kipróbálni, hogy igenis szembenézzek ezekkel, mint saját magam és felelősséget vállaljak azért, aki vagyok.

Gyakorlatiasság hasznos ilyenkor – ha fáradt vagyok, felkelek, sétálok egyet a levegőn, eszek egy almát, megmosom az arcom, iszok egy kávét/teát és leülök és írok.

Nekem évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy elkezdjen a természetemmé válni, hogy csak úgy leülök és írok – mert folyamatosan beláttam, ez hasznos és támogató, stabilizáló és gyakorlati megoldásokhoz segítő.

De nagyon megérte – s bár a helyesírásom még nem tökéletes – a szavak folynak belőlem, amikor úgy döntök – s néha még mindig van ellenállás.

Például kifejezetten erős ellenállás szokott jönni a Desteni I Process kurzusok házi feladatainak elkészítésével kapcsolatban – most éppen az Agreement Course(Megállapodás tanfolyam – önmagammal s partnerrel hogyan lehet valóban megállapodni és stabilnak maradni) kapcsán.

Olyan szinten megyek le önmagam megismerésében, amit máshol sosem “kellett”  – a hibáimról, erősségeimről, a személyiségem alappilléreiről, azokat felépítő szavakról s azok kapcsolatáról szólnak a “feladatok”, amik általában azzal járnak, hogy felismerem bizonyos korlátaim, félelmeim, önérdekembe vetett hitem, amikkel aztán már közvetlenül látván nyilvánvaló, hogy meg kell változzak, fel kell adjam, s ezeket még ha tudatosan akarom és teszem is – tudat alatt szokott ellenállás jönni.

Ez nem szégyen, ez is része a folyamatnak, a sötét, mélyen megbúvó ajtókat, amiknek nagyrészét még gyerekkorunkba zártunk be, bátorság lassan, tudatosan feltárni és megvilágítani mi is az oka, hogy így maradtam.

Vannak bizonyos módszerek, például a tudattágító szerek, transzok, sokkterápiák, melyek által az ember úgy érezheti, hogy szembenéz a félelmekkel, korlátokkal de több száz ilyen alkalom után is csak azt mondhatom, amikor írni kezdek egy félelmemről, korlátomról, addikciómról, akkor szó szerint kiderül mit is engedek meg, nem csak felgyorsul az agyam a cuccon, az adrenalintól, az energiától, és az az élmény, hogy rájövök mindenre és aztán másnapra nagyrésze újra homályba borult, s ráadásul elfogadtam, hogy a cucc, intenzitás kellett, hogy ezt megtegyem, ami hosszú távon szintén külső feltételekhez kötött, egy stabil én-élményt nem támogat. Persze ezeket lehet használni is akár, de az írás sokkal stabilabb dolog és igazából olcsóbb sőt egészségesebb is.

Ráadásul az önmegbocsátás, ön-korrekció, ön-elhatározás (amik valójában én-megbocsátás, én-korrekció és én-elhatározás) ezekre az ellenállásokra is alkalmazhatóak, sőt!

Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később – akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek.

Erre fogok egy példát végigvezetni legközelebb…

A helyesen, önmagunkkal őszintén alkalmazott, lényegretörő, ugyanakkor abszolút specifikusan alkalmazott írás az önismerethez, az öntudatos, az elme dualitását meghaladó, felelős élethez persze nem “maga” a megoldás, de ahhoz szinte a tökéletes kiindulópont, támogatás lehet.

Mindezek, amiket írok valójában sokkal struktúráltabb formában megtalálhatóak a DIP LITE ingyenes önismereti online tanfolyam keretein belül, mely angolul elérhető itt:

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s