[JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet

Ön-megbocsátás: gyűlölet

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, a gyűlölet szó-alapú, a szavak kapcsolata, amit elfogadok magamban, amik által reagálok, amiként és akiként megengedem magam létezni, reagálni, cselekedni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyűlöljek valakit, akárkit, valaki mást, akár saját magam, nem realizálván, hogy ez egy gondolat eredménye a fejemben, amivel megszállom magam és egy érzelmet, egy negatív energiát összekötök azzal, aminek reakciójaként tapasztalom s azt gyűlöljem, ami kiváltja.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölet eredetileg mindig saját magam felé irányul, amit aztán projektálok, kivetítek másra, másvalakire, más dolgokra, eseményekre, helyzetekre, holott józan paraszti ész is azt “sugallja”, hogy a gyűlölet bennem keletkezik, mint akiként, s amit elfogadok magamban, amit aztán kifejezek, hatást gyakorolok, kiöntök valakire, valamire.

Megbocsátom magamnak, hogy a gondolatok, érzelmek reakciójában, azokra annyira fókuszálván és figyelmemet teljesen beszippantván nem realizálom, hogy a gyűlölet, amit érzek, valójában mindig azért van, amit elfogadok és megengedek magamban, saját magammal kapcsolatban a világban lévő dolgokra automatikus reakcióimban.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a megoldást, mint a belső lelassulást, lélegzést, introspekciót, ön-őszinteséget, ön-intimitást alkalmazni, hogy én, mint jelenlét legyek elég éber ahhoz, hogy meglássam, mikor, mitől és mire keletkezik a gyűlölet bennem és realizáljam, hogy valójában ez csak egy energetikai addikció arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, akivé, amivé engedtem magam válni, mert akkor tisztán látnám azt, amit okozok magamnak, a világnak ezáltal, s nem tudnám magam elviselni eképpen s meg kéne változnom, amitől félek, nem akarok, mert az, ahogy most definiálom magam, azt nevezem énnek, ezért attól való eltérést úgy tapasztalnám, elveszítem önmagam, aki vagyok, akiként úgy definiáltam magam, mint jó lennem.

Megbocsátom magamnak, hogy menedéket vettem a gondolatokban, ítéletekben, nem realizálván azt, hogy azokkal megcsalom magam, becsapom magam, mert a gondolatok mindig a múltban történt elkülönülés, az egység és egyenlőség a dolgokkal, a léttel, önmagammal s másokkal való következménye, amit aztán újra- és újra megteszek, mintegy elfogadom magam, mint elesett, elkülönült, elítélt, mert valójában mindig önnös önmagam ítélem meg a gondolatokkal, de ennek nem lévén tudatában, a gondolataim használom arra, hogy meghatározzam ki vagyok, nem látván át, hogy a kiindulópontom a félelem, pont az a fél elem, ami elkülönltségében a másik féltől egyként és egyenlőként létezni megpróbál úgy tenni, mintha ez az elkülönülés valódi lenne, mintha a gondolat valóban a másikat írná le, holott az pusztán önmagam reflexiója másokon keresztül.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden utálat, gyűlölet kiindulópontja a félelem, a gondolatokban való menedékvétel a félelem alapján, az előítélet, az a definíció amit önmagamra gyakoroltam és kivetítem a világomba, másra, anélkül, hogy valaha is megvizsgáltam volna kereszt-hivatkozásokkal, józan paraszti ésszel, hogy a dolgok, amiket úgy ítéltem, valóban úgy vannak-e, s nem-e csak a múltban valamvel kapcsolatban konklúzióra jutottam és úgy maradtam, azóta sem vizsgálván meg, hogy valóban így van-e még, valóban ez vagyok-e még, valóban ez a leghasznosabb számomra és másokra, valóban őszinte vagyok-e magammal ilyenkor.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy azért, amit érzek magamban valaki mást gyűlölni egyenlő azzal, minthogy a másikat valójában abszolút nem látom, tapasztalom, érzékelem, pusztán önnös önmagam, de azt sem, mint élettel egyenlő valódi értéket, hanem, mint félelmet, mint korlátot, mint elkülönülést, mint illúziót, amit ha nem tartok fenn, nem védek meg, akkor kiderül, hogy nem is én vagyok, amit szintén úgy definiáltam, hogy félelmetes, sőt azt sem vizsgálván meg, mi is ez a félelem, pusztán arra jutván, hogy “elkerülendő tapasztalni, átélni, szembenézni vele, belesétálni”, ezért bármi, amit úgy definiálok, hogy félelmetes, elfogadom és megengedem magamban, mint tőlem látszólag elkülönült dolog, amivel nem konfrontálódok, nem foglalkozom vele.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoltam, kézpeltem, hogy ha az általam elfogadott félelmeimet nem veszem elő, nem nézek velük szembe, nem hozom ide, mint jelen, s nem vizsgálom meg, hogy mi is az, akkor valójában önmagamtól különülök el, s nem realizálom, hogy az az aspektusom tovább létezik, ugyanúgy része a teremtésemnek, mint az a teremtmény, aki vagyok, s befolyásol, meghatároz, anélkül, hogy direktben látnám, tapasztalnám, mert úgy döntöttem, nem akarom látni, nem akarom tapasztalni.

Megbocsátom magamnak, hogy gyűlöljem saját magam azért, amilyen vagyok, amilyennek tapasztalom magam, amilyennek gondolom magam, amilyennek definiálom, érzem, látom, hallom magam, mert zavar, mert negativ reakciók jönnek fel automatikusan, azzal kapcsolatban, amit elfogadok és megengedek, amit teszek, amit nem teszek, és sosem lévén annyira józan eszemnél, hogy esetleg ezt a kapcsolatot magammal megváltoztassam, megnézzem mi kell ahhoz, hogy ne így lássam magam, hogyan is változzak meg, mi az, ami által arra jutottam, hogy nem akarok, nem tudok megváltozni.

Megbocsátom magamnak, hogy azért gyűlöljem magam, amit a múltban tettem és megbántam, szégyellem, sajnálom, hibáztam, elfelejtettem, direkt ártottam, ami zavar, amire nem vagyok büszke, ami által úgy definiáltam magam, abban az aspektusban, hogy “nem szeretem”, ezért aztán több irányból, több dologgal kapcsolatban arra jussak, hogy “nem szeretem magam”, amit aztán szintén újra- és újra definiálván magamban úgy érezzem, hogy gyűlölöm magam, nem realizálván a valóság alaptételét: 1+1=2, melyben mindent halmozok, az önmagam felé negatív energiákat is, a gondolatokat, azok energetikai következményeit, amik aztán negatív érzelmekként, félelemként, gyűlöletként gyűlnek fel.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a felgyűlt negatív érzelmi energiát, mint a gyűlölet, félelem, utálat, nem megoldás csak kiadni, kisütni, leadni, kiengedni, kiereszteni, akármilyen módon is, mert ha közben nem változok meg, s ugyanúgy halmozni kezdem gondolatról gondolatra, ítéletről ítéletre a negatív energiákat, akkor újra- és újra annyira sok lesz a testemben a plusz energia, ami már kényelmetlen, rossz, zavar, árt, fáj, hogy automatikusan csak meg akarok tőle szabadulni, s akár olyan módon is, hogy közben már nincs alkalmam mérlegelni, hogy az milyen hatással lesz, az az energia levezetés,kiengedés, kiöntés, még akár azt sem realizálván, hogy ezzel másnak ártok, mert abban a pillanatban mindaz, amit tapasztalok, az ez a sok negatív energia, amit ha nem adok ki, akkor úgy érzem felrobbanok.

Megbocsátom magamnak, hogy mikor túltöltődök negatív érzelmi energiával és kiadom, kiengedem mások jelenlétében, akár másokra direkt, kifogásként és indoklásként használjam arra, hogy nem tudtam mást csinálni, ezáltal próbálván kibújni a felelősség alól, ahelyett, hogy realizálnám, hogy a legjobb gyógymód a MEGELŐZÉS, azaz nem menni bele ezekbe a gondolat, érzelmi, reakció, definíció mintákba a fejemben, ezeket mikor tapasztalom, akkor abbahagyom, itt vagyok, lélegzek, nem megyek bele annak a tudatában, hogy emlékszek hova vezet ez, amit aztán megbánok és aztán nem változtatok meg, csak kiengedek és akkor azt hiszem, hogy most nincs, nem kell vele foglalkozni, örülök, hogy nincs, míg aztán amikor lesz, ismét időhurokban ugyanazt cselekvén csak fokozódik az energia, a jelenlétem hiánya és a fizikai következmény.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam magamnak az írás nemes és hatékony egyszerűségét arra, hogy belül lelassuljak, egyként és egyenlőként, abszolút őszintén magammal a szavakat, a kifejezéseket, az általam elfogadottan létező szókapcsolatokat, azokra “maguktól értetődő reakciókat, érzelmeket” kiírván magamból, a fizikai valóságba lehozván ITT lássam, miközben belül kiüresedem, ezekből leállván képes legyek arra, hogy tiszta és üres fejjel lássam, valójában mik is ezek, mi a kiindulópontom, miért és hogyan vagyok felelős érte, ahogy megteremtem, hogy lehetőséget adjak arra, hogy felelősséget tudjak vállalni azért, hogy a következményét ennek én okozom és, hogy valójában ezt meg is változtathatom.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ön-őszinteség, ön-intimitás egy képesség, amit fejleszthetek, amit kiterjeszthetek az egész életemre, minden pillanatra, sosem fogadván el kevesebbet, mint aki valójában képessé válhatok lenni, nem fogadván el, mikor gondolatok, félelmek, energiák, érzelmek befolyásolnak nem csak engem, hanem másokat is, különösképpen, mikor nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb minden résztvevő számára.

Megbocsátom magamnak, hogy ne realizáljam, hogy a gyűlölet tanult folyamat és ugyanúgy visszacsinálható, ahogy lépésről lépésre, cselekedetről cselekedetre létrejöttem aként, és azzá, aki ma vagyok a fizikai megnyilvánulásomban.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit itt tapasztalok a létben, önmagam, mások, amiért nem vállalok felelősséget, az egy előítélet következménye, ami egy gondolat alapú definíció arra a félelemre reagálván, hogy mi van, ha meg kell változzak, mi van ha elvesztem, amit most látszólag birtoklok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy mindaz amit gyűlölök és utálok, azzal a kapcsolattal, ami által ezt tapasztalom, el vagyok különülve annak tárgyától, azaz eleve nem azt tapasztalom, ami fele az utálatom, gyűlöletem tapasztalom, hanem saját magam, kizárólag ami bennem van elfogadva és megengedve.

Elhatározom, hogy nem fogadom el a gyűlöletet és utálatot magamban többé, és belül lelassulok, őszinte leszek magamhoz, hogy megértsem mit és miért is gyűlölök, utálok, ami valójában sosem az, akire, amire irányul, hanem egy már elfogadott tapasztalásra saját magamban.

Elhatározom, hogy megváltozok, gyakorlatban, tettben, fizikailag abbahagyom a gyűlöletet, utálatot annak realizációjaként, hogy ezáltal önmagamat különítem el önmagamtól, ítélem el az alapján, amit félek beismerni, elengedni, megváltoztatni magamban, hogy attól félek, hogy olyat vesztek el, ami most az enyém.

Realizálom, hogy amitől félek, hogy elvesztem miközben akármilyen félelmet abbahagyok: szintén félelem, tehát mindig a félelemtől félek valójában, ami nonszensz, tehát csak jelen maradok, lélegzek, s nem veszek benne részt – ha visszatér, akkor kiírom, meglátom, magam elé teszem belső teremtésem, mint szavak és tudatára ébredek a rendszernek, ami által automatikusan félek, s megbocsátom magamnak, hogy idáig eként és ezáltal fogadtam meg magamat létezni.

Annak tudatában, hogy megértettem a félelmem okát, az energia létrejöttét, a gondolatok, mint ön-ítélet elől való folytonos menekülés tényét, azáltal, hogy eldöntötem, hogy abbahagyom, megváltozok, hogy tudatába kerültem, megbocsátom magamnak: kiállok magamért és nem fogadom el magamban a félelmet, újra- és újra a jelenbe, a tiszta pillanatba hozom magam azáltal, hogy a légzésre figyelek, fizikailag átélem, engedem magam fizikailag, valóságban itt lenni.

Amikor és ahogy azt tapasztalom, hogy utálat, gyűlölet jön fel bennem valakire, valamire, rájövök, hogy magamban van egy olyan kapcsolat, amit kivetítek valakire, valamire, s az valójában mindig önmagam, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a gondolatok elöntenek, a reakciók, energiák beindulnak, az utálat, az ítélet, a gyűlölet megjelenik, abbahagyom, leállok, lélegzek, akár ha máshogy nem megy, fizikailag abbahagyom amit csinálok, újra a testben, testként tapasztalom magam, lélegzek és elengedem az energiákat, az ítéleteket és arra fókuszálok, ami valóban releváns itt.

Ráébredek a tényre, hogy ha gondolatokkal, érzelmekkel, érzésekkel vagyok teli, nem vagyok jelen, nem vagyok tudatában mi is van körülöttem, ezért nem teszek olyan dolgokat, amikkel másokra vagyok befolyással, mert felelősséget vállalok azért, aki vagyok, amit megengedek magamban, márpedig a belső konfliktus külsőt is teremt, ezért a józan ész alapján abbahagyom a gondolkodást, reagálást, még akkor is, ha ehhez az szükséges, hogy lelassuljak, megértsem miért is van ez s ezáltal lépésről lépésre megismerem magam, irányítom magam, bízok magamban őszinteségemben, jelenlétemben, belső csend-emben, ürességemben.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s