[JTL 85] Önmegbocsátás, mint változtatás a személyes mátrixban

Önmegbocsátás:

Megbocsátom magamnak, amire rájöttem, hogy nem szeretnék úgy maradni és csak azért van még mindig itt, mint önmagam, mert nem realizáltam: elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ilyen legyek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit megengedek és elfogadok: a felelősségem.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem megérteni, hogy az önmegbocsátás gyakorlati tudatosítás arról, mit engedek meg és fogadok el, mint saját magam, ami valójában nem én vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy az önmegbocsátással a gyakorlatban oldom fel a feledést magamban, hogy emlékezzek abban a pillanatban, amikor meg kell haladnom egy olyan viselkedésmintát, amire már rájöttem, hogy nem támogat sem engem sem másokat.

lMegbocsátom magamnak, hogy soha sem mérlegeltem, értettem meg, realizáltam mi a megbocsátás és mit is jelent magamnak új lehetőséget bocsátani olyanban, amit idáig úgy definiáltam/láttam/hittem, hogy ez vagyok, de a specifikus, konkrét szituációra és tudatállapotra történő önmegbocsátásomban realizáltam, ezt én teremtettem, én állítom le, első lépésként beismerem, hogy idáig így éltem, de eldöntöttem, megváltozom és ezért tudatára ébredek, pontosan miben kell megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az önmegbocsátással teljesen és tisztán tudatában lehetek annak, amiben meg akarok változni és nyilvánvalóvá válik, hogy csak írom, mondom, hogy megbocsátok vagy valóban, tettben, gyakorlatban, valóságban is megbocsátok – ezáltal támogatván magam arra, hogy a gyakorlati megoldást, megváltozást, leállást tegyem önmagamként.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a nemes egyszerűségét az önmegbocsátás hatalmában, amennyiben őszintén és direktben látom magamban, mi zavar, mivel vagyok konfliktusban magamban, mi az, ami által nem vagyok magam és mások valódi javára, hogy sosem realizáltam, hogy abba is hagyhatom, le is állhatok azzal a bizonyos tettel, amiért mindig is én voltam a felelős.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az a szöveg, hogy “felidegesített”, “felbaszta az agyam” és a “megbántott” és “megsértett” egyértelműen arra utal, hogy projektálom, kivetítem a felelősséget másra, hogy valamiért ÉN így reagálok automatikusan, még akkor is, ha ez nekem nem jó, sem engem, sem másokat nem támogat és nem realizáltam, hogy mindig ÉN idegesedek fel az ÉN saját reakcióimra az ÉN saját magam által elfogadott ÉNképzetem és ÉNdefinícióim által, amit azért projektálok másra, mert nem veszem észre, hogy azért, mert az ő jelenlétében tapasztalom ezt, attól még valójában ÉN teremtem és ÉN állíthatom le.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy amíg nem vállalok felelősséget azért, amit érzek, ahogyan reagálok másokra, addig képtelen vagyok úgy látni a dolgokat ahogy vannak, bennem, mit miért teszem és hogyan is történik, hogy automatikus reakciókba megyek bele, s közben mást hibáztatok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor öntenek el a gondolatok, érzések, hangulatok, érzelmek, amik által automatikusan reagálok bizonyos helyzetekre aképpen és úgy, ahogyan definiáltam, hogy ki vagyok és sosem lassulván le annyira, hogy megfigyeljem, valójában hogyan és mit is teszek ilyenkor, aminek a következménye az, hogy félek, reagálok és nem jól érzem magam, még akkor is ha ez nyilvánvalóan nonszensz vagy butaság.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy szavakkal és azokra történő reakciókkal programoztam be magam azzá, aki vagyok ma, ahogy ma teszem, cselekszem, vélekedek és reagálok és, hogy amíg ezt nem állítom le, addig valójában nem létezem, mint Élet, hanem pusztán reakciókra programozott szerves robot, amely képtelen felelősséget vállalni mind saját maga, mind a világ eseményei irányába, mert nincs tudatában hogy, mit, miért is csinál.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az elmém, mint gondolatok folyamának őszinte, belső rendőr, cenzor, ítélőszék nélküli leírását, kiöntését, amiben megláthatom, mivel is váltam eggyé és egyenlővé és őszinteségemben saját magammal realizálván, mit is kell leállítanom, hogy belül üres, befogadó, megértő és állandó, stabil és teljes legyek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy nem elég a problémámat leírni, hanem a konkrét, ekzakt okot és okozatot is leírom, hogy megbocsátom, ezáltal stabilizálván, hogy megértem hogyan is jutottam ide, ahol ma vagyok, amit meg akarok változtatni.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, képzeljem, mondjam, hogy az, hogy leírom, hogy megbocsátom magamnak, hogy gonoszkodtam és ártottam másoknak, azáltal megoldódik, megjavulok, megváltozok és sosem realizáljam a tényt, hogy MAGAMNAK kell változni, megoldani, megjavulni direktben, s belátván a tendenciámat, hogy ha elengedem magam, ezt teszem: felelősséget vállalok, hogy ezekben a pillanatokban tudatos maradok és NEM megyek bele ugyanezekbe az állapotokba, cselekedetekbe és valójában ez a megbocsátás, amikor fokozatosan megszűnik az automatizmus, felülírom, kitörlöm, elengedem azt az aspektusom lépésről lépésre, amíg jelen nem maradok anélkül, hogy reagálnék rá.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ön-javító, ön-támogató kijelentések hasznosságát, mint például azt, hogy

Amikor és ahogyan én úgy érzem, hogy megijedek a sötétben, realizálom, hogy amitől félek, az egy emlék, hogy újra megtörténik, ezért realizálom, ez már elmúlt, a sötétben levéstől nem kell félnem, mert valójában nem is attól félek, hogy sötétben vagyok, hanem, hogy megijesztenek és nem vagyok jelen és ezért megijedek – ezért kilazuolok, elengedem magam, jelen maradok, természetesen lélegzek, miközben érzékelem fizikai testem, körülöttem a valóságot és ha jön a félelem, a reakció, a kép, a gondolat, újra jelenbe hozom magam, eldöntöm, hogy ITT vagyok és lélegzek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedetem meg magamnak realizálni az erejét az ön-elkötelezettség, elhatározottság és annak betartásának, s ezáltal az önerő, önbizalom, önakarat erősítésére, például:

Elhatározom, hogy megállítom és megszüntetem a félelmem a sötétben levéstől. Amikor jön a félelem, merek őszinte lenni magammal, hogy megnézzem, pontosan mitől is félek és miért, és azt megbocsátom magamnak, hogy elfogadom és megengedem, belátom, hogy az csak egy emlék, egy beidegződés, amit megállítok és egyre- és egyre kevésbé reagálok rá, amíg meg nem szűnik és nem is gondolok rá.

Megbocsátom magamnak, hogy nem bocsátok meg magamnak feltétel nélkül, mert nem látom a feltételeket, amiken keresztül azzá lettem, aki vagyok.

Tehát az önmegbocsátás nem egy vudu szektoid dolog, ez egy szavakon alapuló tudatosítás azzal, amit elfogadok és megengedek és többé nem akarom.

Ki is mondom, átélem a hangrezgést, a szavakat, figyelem van-e reakció belül ezekre a szavakra, s ha van, megnézem mi az – nekem van úgy például, hogy írok egy megbocsátást és jön valami gondolat-szerűség, ami a következő, arra “asszociálva” és azt is leírom, megbocsátom.

Mintegy Ariadné fonala a jelenbe, az üres, tiszta, csendes tudatosságba.

Egyik önmegbocsátásra már látom is a következőt – csak írom, mondom,vagy először csak írom és valójában haladok valamerre – magamon belül, szavakon át, amikre reagálok fejezem ki magam, mintegy visszafele tekerem önmagam szavakon keresztül történt teremtésem kerekét és csak írom, írom, amíg jön.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, amit nem ismerek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azért féljek attól, amit nem ismerek, mert nem tudom hogy fogok rá reagálni, ezért félek attól, úgy reagálok, olyan oldalammal, amit nem ismerek.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól félni, ahogy reagálok, nem bízván magamban feltételekhez kötvén, itt ahhoz, amit nem ismerek.

Megbocsátom magamnak, hogy attól féljek, hogy nem bízok magamban azzal kapcsolatban, amit nem ismerek, mert nincs önmbizalmam magammal kapcsolatban külső feltételektől függetlenül.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy önbizalmam külső feltételektől függően tapasztalom vagy nem, attól függően, hogy ismerem-e azt, tudom-e, hogy van-e okom félni vagy nincs és ebben az ismeretben, tudásban bízván, valójában magamban itt a pillanatban nem bízok.

Aztán ez így mehet lefele, hogy miért is, vagy mi volt az első ilyen tapasztalat, amire emlékszem, gyerekkor, család, szülők satöbbi.

Aztán egy idő után már ez tömörödik: leülök és egyből konkrétan leírom:

Megbocsátom magamnak, hogy azért félek attól, amit nem ismerek, mert nincs egy definícióm arra, hogy abban a helyzetben hogyan is kell úgy működjek, hogy a legkevesebb esélyem legyen arra, hogy azt tapasztaljam, hogy félek, hogy úgy tapasztaljak, hogy jól érzem magam, azok alapján, amiket idáig csináltam és a legjobbnak tűnt az én nézőszempontomból és ilyenkor nem mérlegelvén másokat is, mert a félelmemben, hogy talán nem fogom jól érezni magam, úgy definiáltam, hogy “csak én tehetek arról, hogy jól érezzem magam, mert csak én tudom mitől érzem jól magam”, ezért, hogy elkerüljem a félelmet az ismeretlentől, amiben esetleg nem érezném “jól magam”, aszerint, ahogy és amiként definiáltam, hogy “ki vagyok és mi jó nekem”.

Például.

Eközben persze lehet azt is figyelni, hogy van a testem, itt, ahol gépel: lélegzek-e, hogy vannak a végtagjaim, mit érzek FIZIKAILAG és mennyire vagyok jelen, mik a fizikai reakcióim.

Jelen lenni és közben megbocsátani megadja azt a lehetőséget, hogy ne menjek bele a megbocsátással feljött dologba, ne azonosuljak azzal – például nekem volt párszor olyan, hogy szexuális addikció, képekre, hangokra, pornóra, s a megbocsátást írván reagáltam arra, amin “dolgoztam” – nem engedtem el minden pontot és befolyásolt – vagy feszült lettem vagy felizgultam és elvesztettem a fizikai jelenlétet – ezért nem érdemes önmegbocsátással rohanni – szépen, tempósan, határozottan, de bármelyik pillanatban képes legyek: ITT lenni, megállni, lecsendesedni.

Ez a lényeg, elérni, hogy a csend belül ITT van, mint önmagam – reprodukálható és ha jön fel valami ebbe a csendbe, békében: már amikor megjelenik, nyilvánvaló, egyértelmű – ez későb már ha belül az ember lelassul még direktebb: mielőtt megformálódik a tudatalattiból a gondolat, már leállítom, MIELŐTT felmerül a tudatomban.

Évekig voltam megszállott a belső totál csend, a zen tó tükre meditációnak – s amit nem realizáltam, hogy viharban úthengerrel nem lehet lecsendesíteni a tó tükrét – ám megérteni miért is dúl a vihar – mi táplálja, főleg ha ez egy heves ellentétek vihara: tornádó vízzel és izzó parázs tűzzel együtt: a kettő örök körforgása néha lecsitul, de nem húny ki, hacsak nem értjük meg, hogyan is keletkeznek apró kiindulópontokból, hogy felépül a tűz, a víz, a szélsőséges dualitásban csapongó gondolatokból eredő konfliktusa.

Megértem, például, a vágy ereje tombol, amit elfojtok önítélettel és amikor felgyülemlik és kiszabadul, már nem tudom elrejteni, csitítani, hangulatom megváltozik és visz, mozgat, holott apró belső reakciók folyamata által lett: lettem ez, amit most tapasztalok.

Akkor kezdem ezen az önmegbocsátást, aztán haladok határozottan, őszintén magamhoz.

Ha nem vagyok őszinte magammal, megbocsátom azt is:

Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok őszinte magammal.

Ha nem tudom, azt is:

Megbocsátom magamnak, hogy nem tudom, hogy őszinte vagyok-e magammal.

Megbocsátok mindent, ami akadályoz, hogy megbékéljek magammal.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem teljesen megérteni ki vagyok és mit miért teszek.

És aztán a sok megbocsátás közben, után, egyszercsak lehet, hogy van olyan, nekem szokott, hogy nem jön több.

Monjduk írom, hogy megbocsátom magamnak, hogy miért tartok attól, hogy nem vagyok jó zenész, s egyszercsak eljutok oda, hogy

Megbocsátom magamnak, hogy rosszul esett, amikor énekkarba voltam és a néni azt mondta, hogy “neked többet nem kell jönnöd” és azt gondoltam, mert nincs jó hangom, nincs tehetségem és ezért így definiáltam magam.

S ezután Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy úgy maradjak, annak higgyek, amit kisgyerekként tapasztaltam az énekléssel, zenéléssel kapcsolatban, de most már belátom, hogy itt és most változok, tanulok, nem félek attól, hogy amit a múltban mondtak rám, az maradok.

S ekkor mondjuk CSEND van, nincs több megbocsátás, nincs energiák rohangászása a testemben, se hangulat, semmi – csak itt vagyok, ez a dolog nem zavar itt és most.

Ez az a pont, amikor csend van, ehhez sem kell ragaszkodni, de ez lehet egy referencia tapasztalás az itt és most-ban, hogy most kiürült az elmém és ITT vagyok.

Ez nem jelenti azt, hogy meghaladtam örökre, transzcendáltam, soha többé nem eshetek bele az ön-ítéletbe és önbizalomhiányba, félelembe, hogy nem lehetek, vagyok jó zenész – ez csak azt jelenti itt ebben a pillanatban kijöttem belőle.

Ezután már tisztábban láthatom, hogyan is és miért is nem kell elítéljem, féljem magam a múltam alapján.

Nekem első önmegbocsátásaim arra voltak, hogy megvertem a kiszolgáltatott kutyám kiskoromban, mikor megharapott és én megütöttem a bottal, pedig nem akart rosszat és ki volt kötve, és ez zavart és addig írtam a megbocsátást, amíg le nem állt a rossz érzés, a sajnálat, a megbánás, a szégyen.

Nincs szégyen – tanultam belőle és biztosra megyek, hogy sosem csinálom többet? Akkor ez nem szégyen.

De ha továbbra is szégyellem magam és rossz ez az emlék – az lehet, mert nem bocsátottam meg magamnak, elítélem magam, mert nem változtam meg.

Tehát ezen lehet dolgozni tudatosan.

Mára ennyi, köszönöm

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s