[JTL 84] Egyenlőség – valóság morfondírozás

Folyton írok, ez egy folyamat, egy döntés, egy munka, egy utazás, egy nyilvános átalakulás, ez egy csoportos aktivitás: 7 Évnyi út az Életbe[7 years of Journey to Life]

Egyfajta morfondírozás az “egyenlőség” szó körül ma, mi kijött:

Az az álláspontom, hogy valójában, abból a szempontból, ami igazán számít: mindenki egyenlő.

Ezzel az embereknek baja van, ellenállást mutatnak, vitatkoznak, érveket hoznak fel nekem, miért is nincs így.
Aztán rájövök, hogy félnek elveszteni azt, amijük van – valószínű úgy vélik, valamiért joguk van arra, hogy ők egyenlőbbek legyenek, mint mások, hacsak nem úgy értik, hogy ők kevésbé akarnak “egyenlőbbek” lenni.
Ez legalább olyan, mint az “igazság” akkor – szubjektív, persze ha embereket kérdezek, s hát a leggyakorlatiasabban ez ott jön le, hogy ki mennyit keres és azáltal az élete körülménye, minősége, jellege is változó, egyáltalán nem egyenlő.
Ezt az emberek próbálják igazolni, megmagyarázni úgy, ahogy a jelenlegi rendszer van valójában védeni. (Vagy támadni)
Meg, hogy van akinek kevesebb jár valami oknál fogva, legyen az ilyen bőrű, olyan korú, amolyan nézőpontú, emennyire kiképzett vagy olyannyira beképzelt.

Egy ideig ezekre reagáltam, mintha attól tartottam volna, hogy ha nem tudom “visszaérvelni” rendesen ezeket egytől egyig, akkor elbizonytalanodhatom, elkeseredhetek, magányossá és renegáttá válhatok, feladom a harcot.

Egyenesen az volt a paranoiám, hogy ha azt tapasztalom, hogy valaki ezt (a mindenkiben meglévő egyenlőséget) nem látja be, akkor az én direkt felelősségem ott és akkor “meggyőzni”, hogy márpedig valójában egyenlőek vagyunk, mert ha ő így marad, akkor nem fogja a létét eképpen megélni és akkor az én “egyenlőségérzetem” is kompromittált.

Azáltal definiálnom stabilitást és önbizalmat, hogy mások hogyan és miként reagálnak rám, persze merő tévút.

Küldetésként éreztem, hogy nekem ki kell fejtenem, el kell magyaráznom mindenkinek, hogy miért is az egység és egyenlőség az egyetlen valódi alapelv az univerzumban, mert különben magamra maradok.

Aztán rájöttem, ezek ők, nekem nem kell mindenkinek magyarázkodnom, hogy miért nem értik: az az ő felelősségük.

Realizáltam, hogy magamnak magyarázkodom. Mások általában nem veszik ezeket a dolgokat, mindenki elfoglalt és különbenis úgy definiálták a felnőttéválást, hogy ezáltal jutnak létük értelmének konklúzióira, vagy konzekvensen “nem jutnak konklúzióra” nevű konklúzióban maradnak.

Ez a kényszer, hogy meggyőzzem, úgymond “segítsem” az egyént elmúlt, vagy hogy-hogy nem, de egy pontban sűrűsödött: egy látszólag mesebeli szépségben, aki úgy tűnik, olyasmi, mint én.

Egy ideig olyan partnerem volt, aki folyton azt állította, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, ugyanazt csináljuk s ugyanaz fele haladunk, míg sosem értett egyet ezzel az egyenlősség-felelősség ponttal és én hiába írtam, beszéltem hónapokig, szinte évekig, sosem volt közös megyezés, tettben sosem volt egység és egyenlőség köztünk a legalapvetőbb dolgokban sem. Az idő és tér nem hazudik.

Ez ugyanaz volt, ahogy másokhoz is hozzáálltam, csak ez kissé intenzívebb volt, mert itt már nem “babra” ment a játék, személyes küldetésem volt, hogy megértse, mert akkor a konfliktusaink, problémáink nagyrésze új fényt kapna, hiszen ebből a szempontból nézve nemcsak lehet végre látni a problémákat, de azok tartalmaznák a megoldást is direktben.

Ez pár évig lefoglalt, s szintén küldetésnek definiáltam, hogy képes legyek elmagyarázni, kifejteni, bebizonyítani másoknak, hogy miért és hogyan is vagyunk mindannyian egyek és egyenlőek egymással, mind fizikai, mind tapasztalás szintjén és bárminemű elválasztás, pusztán a félelemből adódó egó-elme energiareakció visszacsatolás rendszer virtuális tükörterme, melyet akarattal, megfelelő kiindulóponttal, az Egység és Egyenlőség alapelv folyamatos figyelembevételével és az Önmegbocsátás módszerével meg lehet érteni, le lehet bontani, át lehet rajta látni és a gyakorlatban meghaladni.

De aztán rájöttem, azért akarom folyton másoknak bizonyítani, hogy közben magamnak is direktebb, közvetlenebb legyen, mert addig csak egy információ, egy adat volt a fejemben, amit feltételekhez kötötten alkalmaztam, s olyankor “haladtam”, de amikor az önnös elmém tükörtermében külső/belső konstellációk következtében másokra vetítettem ítéleteim, aggódásaim, paranoiáim s akkor pusztán magamtól menekültem el és ez az egész “mindenkinek bebizonyítom” megszállottság személyisgég aktiválódott, mert addig se kellett a kiindulópontom látni, hogy valójában abban a pillanatban nem élem az alapelvet, az Egység és Egyenlőség mindig mindennel, amit tapasztalok, amiben részt veszek, mind tudatilag, mind fizikailag.

Ez kissé Don-Quijote-harc-szerűség, mert valójában azért tettem, mert magam nem éltem ezt és ezt figyeltem mindenki másban, s ezért másoknak akartam “segíteni”, ahelyett, hogy magamon segítenék.

Mert ha magam, mint alapelv megélem, kifejezem, stabilizálom, akkor ez valóság. Ezáltal támogatom magam és valójában másokat is: magam vagyok az élő példa.
Különben csak okoskodás, száraz, élettapasztalat nélküli információ, amit mások, csupán hallván nem igazán tudnak hasznosítani, mert ez pont arról szól, hogy a valóságban alkalmazni.

Ezért a legtöbb, amit tehetek, hogy őszinte vagyok magammal, s amit látok magamban, hogy nem az a kiindulópontom azzal kapcsolatban, hogy abszolút őszinte vagyok magammal, azt megvizsgálom, leállítom.

S ha valaki látja, hogy ez ügyben megváltoztam, mert nyilvánvaló tény, akkor esetleg megkérdezni, hogy van ez, hogy csináltam, miért is, akkor már van egy gyakorlati referenciám, amiben bízok, amit átlátok, mert az saját magam, itt, s azt már meg tudom osztani.

Ez nem jelenti azt, hogy tudok “segíteni” a másiknak, inkább csak meg tudom osztani, nekem hogyan is működik, s esetleg ez alapján ő szintén elkezdheti a nyomozást, a munkát, a hitek, illúziók, remények kipucolását, mert azok nem igazán segítenek az önismeretben, az ön-stabilizálásban, az önbizalom és én-meghaladás valódi művészetében.

Ez az én-meghaladás is inkább nevezendő én-kitágításnak, mert az énképem nem elfolytom, letagadom, hanem alkalmazom az egyszerű elvet, hogy másnak is azt kívánom, amit magamnak szeretnék, azt adom, amit szívesen kapnék, egy és egyenlő.

Az egó merőben egy agyzaj, amire rászoktunk zavarunkban, a gondolatok, érzelmek, hangulatok önnös önmagunk virtuális csapdájába csalt tér-időben elveszett töredék-reakcióinak ciklikus viharában másnak is azt kívánni, amit magunknak: szintén egy és egyenlő a kiindulóponttunkkal: “hagyjanak békén, hagy csináljam, ami nekem jó, én elviselem őket, ők is viseljenek el, a világban szabad a gazda, bárki lehet sikeres, aki meg nem, hát akkor az is a szabadság része” – ezek tipikus agyzajok, melyekkel az ember felelős a környezetében történt bántásnak, pusztításnak és a mindannyiunkban létező életerő figyelmen kívül hagyásának.

Nyilvánvaló, hogy mindenkinek szüksége van enni-, innivalóra, menedékre, fizikai gondoskodásra – s egy olyan rendszerben élni, melyben ez nincs egyenlően tiszteletben tartva mindenki számára – szintén az alapelv, hogy most és itt kik vagyunk direkt kinyilatkoztatódása mindannyiunk által: egy és egyenlő az egyén azzal, amit elfogad és megenged.

A valóság, az igazi én, a lét értelme és az emberi mivoltunk gyökere és célja mindannyiunkat foglalkoztat, aki képes megkapni/megteremteni/megszerezni a túlélésen s az önszórakoztatáson túli pillanatokat és a jelenlegi állapotunkban ez nem is mindig mindenki számára egyértelmű.

Eleve nyilvánvaló tény, hogy az emberi rendszer, mind ahogy az egyén is egy és egyenlő viszonyban létezik, mint a globális teljesség, mint a látszólag jelentéktelen, apró halandó egyéni emberi mivoltunk között: a jelenlegi rendszerben az elménk hajtóereje, energiája belül, ami táplálja a gondolatok, hangulatok, érzelmek, kedvek, személyiségek, karakterek mátrixát ugyanaz, mint ami a civilizációnkban hajtja a gazdasági, politikai, vallási rendszereket: pénz.

Ahogy nem megoldás az emberek agyát sem kihúzni az elme hálójából egy pillanat alatt – a szimbiózis teljes, az együttlétezés a nem valódi, egó-tudat rendszerekkel egy és egyenlő az életesszenciát lélegző lénnyel, amiből ha kihúzom az “áramot”, az egész összeroskad, leáll. Nincs, mi hajtsa, rendszerben és úgymond “életben” tartsa.

Ugyanaz a mostani emberi rendszerrel is: a pénzt nem húzhatjuk ki egy perc alatt az emberiség tudatából, mert e köré épült, ez hajtja, ez hatja, ez vezeti és enélkül káosz és pusztulás, összeomlás lenne.

A pénz maga nem egy eszeveszett baromság – nem kell mindenkinek mindent megtermelnie – a probléma a nem egyenlő elosztásában rejlik, a hiearchiák, a titkok, az elkülönült és pusztán önérdekből létező, kaszinó gazdasági rendszerben van: Százból egy nyer, a többi veszít. Az egy gazdag, a többi szegény. Az egy nyertes az anyagi fölényével azon van, hogy a 99 többi abban reménykedjen, hogy szintén nyerhet, különben megdöntenék az egész rendszert, de ahelyett azon vannak, hogy folyton túléljenek, megszerezzék a töredékét annak, amit az egyetlen egy százalék birtokol, aki mellesleg arra bérel fel pár vesztest, hogy azt híresztelje, hogy bárki bármikor nyerhet.

A nyertesek törvényeket hoznak, hadseregeket, média-egó-katalizátor rendszereket vetnek be, titkokat tartanak, elrejtenek, manipulálnak, a vesztesek engedelmeskednek, lázadnak, éheznek és fáznak és hiába a sok filozófia, ez egyre rosszabb, sőt már a környezetünk is pusztul – napjaink nyilvánvalóan meg vannak számlálva, mind ivóvíz, élővilág szempontjából.

Jelenleg igen felkapott trend az AlapJövedelem, “Basic Income” – ezek az általuk közölt formában nem igazán jelentenek megoldást a problémára, mert az az alapjövedelem, amit nyújtanának, egy “elfogadható” életkörülményt nem nyújt, annak csak töredékét. Nyilvánvalóan legalább annyi kéne járjon, ami mindenki számára “elfogadható” – konkrétan, te, kedves?! olvasó, neked mi az elfogadható jövedelem, amivel úgy látod, “rendesen” megélsz? Na, az kéne “járjon” mindenkinek!

A mostani rendszer, civilizáció, ami emberi sorsunk fizikai következménye, megnyilvánulása abban kristályosodott ki, hogy államok, törvények, politikai és gazdasági erők szabják meg az egyén körülményeit, impulzusait, programozását.

Az ember egy szerves robot – ha tetszik, ha nem: programozható, különben nem lenne iskola. A fizikai test mi más, mint programozható életesszencia; nos ez felelősség: nem illik a génekre fogni az asszonyverést, igaz? Főleg negyven év után már biztos nem “apu miatt van” – amit elfogadok, felelős vagyok érte, főleg ha az az én élet-szentélyem: lélegzet-esszencia templomom, mint a fizikai testem.

De ahogy ez a jelenlegi “én”-kép, célok, érdekek, paranoiák és elmezajok a mostani energia-pénz-kaszinó rendszer (talán csaló?) nyertesei által be van programozva, ugyanúgy azt is be lehet programozni az emberi húsba, sejtbe(tudattalan/tudatalatti/tudat), hogy mindenki a valóságban megértse, hogy mik az egészséges, virágzó emberi élethez szükséges alapfeltételek és azokat másoktól megvonni nem szép dolog, ha már mindenki annyi pénzt tud áldozni a szépérzék oltárán, az sem lenne igazán nagy áldozat, hogy olyan alapképzést kapna a rendszerben mindenki, amiben valóban, még kisgyerekként megérti, hogy minden ember egyenlő a Föld szemszögéből, s ezt törvényi, gazdasági, politikai szinten lehet meghatározni, kinyilvánítani, megteremteni, ezért a lázadó aktivizmus, a forradalmi ellenállások, a jótékonykodó szappanbuborékok nyilvánvalóan nem a megoldást, pusztán a probléma elfogadását erősítik, s az igazi egyenlőség valóban megvalósítani az Emberi Jogokat, amiket aztán mindenkinek nyilvánvalóan biztosítunk is. Ez már egy irányelv, egy cél, egy gól, egy motiváció, amely mindenképpen mérhető: TÉNYleg van vagy tényleg nincs. Nem vélemény vagy érdekfüggő. Nem statisztika, nem eszme, nem hitvallás: objektív valóság.

Érdekes ilyenekről írni, főleg, hogy jópár évig főleg úgymond “spirituális”, “tudatkutató”, “pszichonauta”, “jógi”, “sámán”, “művész” titulusok mögé bújtam, dagasztottam önmagamtól megrészegült bölcsességem, míg egyszercsak a tudatlufi kipukkant: a fizikai valóság ITT van. Mindenekfeletti, mindenható és valójában mindentudó, mindennel egy és egyenlő. Mi kell még ennél több, mi elég ennél kevesebb?

Este elalszom, reggel ugyanitt van: a testem maga a fizikai valóság, nem is annak része, hanem az, MAGA – már-már természetfeletti magázódásom feléje, amitől tudatommal, elmémmel, tanult képzésemmel elkülönültnek tapasztalom kicsi én-em a hatalmasnak vélt fizikai valóság teremtésétől, mint felelősségem konkrét határaként isteni hatalmam megnyilvánulásától: saját testemtől. Ha már isten fogalmat ide merem írni, számomra a fizikai valóság, az anyag az isten: az emberi tudat pusztán én-tudat, nem ön-tudat, nem élet-tudat, élet-figyelembevétel – s az anyagi valóság az, ami volt, van és lesz: míg az emberi tudat keletkezik, változik, megszűnik ebben a fizikai valóságban, amely felfogható, megtapasztalható, ám nem az elmével, nem tudattal, nem buddhával, nem definícióval, nem dualitással, nem tudomással, hanem direkt, közvetlen léttel.
Hozzá kell tegyem, ez NEM az, amikor drogokkal élvez az ember: az még mindig az elme, annak egyvelege, összefolyt rendszere, képlékeny reagense – azon túl sok-sok minden van, mi vár a bátor és merész emberkére, ha lemond tudatáról, tudásáról, nem-tudásáról és nem-nem tudásáról!

Számtalan ember promótálja, a tudat(uk), a tapasztalat(uk) valódibb, fontosabb, mint a testük – mégis folyton etetik, itatják, kényeztetik önmaguk által elkülönült fizikai valóságtestük, amiről mégsem képesek lemondani.

Ez már egy olyan pont, ami rehabilitációt, visszatérést, munkát igényel: visszaállítani, megszerezni a “valóságképet”, mi is valójában valódi, szerencsére a józan paraszti észt használván lehetséges: a test által befolyásolható, irányítható a tapasztalás, a tudat. A tudat egy következménye a testtől való elkülönülésnek, annak teljességének tagadásának.

Minek tudat-kodni, mikor lehet direktbe tapasztalni, jelen lenni, átélni, megélni?

Tudatosítani, tudatára ébredni, tudni mind-mind már egy következménye az elkülönülési paranoiának az elme-egó önérdek elburjánzásának, melynek során az egyén önmagát előbbre helyezi, mint ahol, aképpen van: a fizikai valóság.

Testem, több milliárd sejtem együttes létezését, mindennapjait, pillanatait, folyamatait, működéseit éntudatom csak merőben képzeli, az énképem, akivel azonosultam, a gyakorlati tapasztalásom ugyanúgy pusztán absztrakt, szimbólikus a fizikai valóságban létrejött teremtésemről, mint a többi emberi egyedről, másokról, azokkal való dinamikus kölcsönhatásomról: nem érdekem, nem érdekes? Mi a valódi érdek, ha nem a valódi érdem, ami mindenkinek érdekes, érdekes?

Mi a valódi érték, ami valóságban mindannyiunknak érdeke, érdeme?

Mi az, ami az egyénnek a legjobb, ha nem az, ami minden egyénnek a legjobb?
Ami mindenkinek jó magában foglalja azt, hogy az egyénnek is jó.

Az egyénnek a legjobb, ami mindenkinek a legjobb – vagy ha nem, mi a baj az egyénnel?

Mi az, ami Mindenkinek a legjobb?

Enni, inni mindenkinek jó – ettől megvonva létezni mindenkinek rossz.

Egy olyan rendszerben élni, lenni, azt elfogadni és fenntartani, ahol az emberek egy tizede például nem jut egészséges ivóvízhez kemény felelősség: az egység és egyenlőség alapelv alapján az vagyok, amit elfogadok és megengedek.

Ehhez nem kell tíz évet kolostorban handabandázni, húsz évet kicsavart testpózokban pislogni, de még csak öt évig agyfolyasztó szintetikus polaritás-szinesztéziában táncolni sem – minden ITT van, mint önmagunk, egy és egyenlő, a kérdés, hogy vajon mi hol vagyunk?

Köszönöm.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s