[JTL 78] A munka

A munka

Egy kicsit a munkáról

Mi is nekem valójában a munka, miért is “dolgozom” és “hogyan” is dolgozom.

Össze ne keverjük a dolgokat, reggelente felkelek, bemegyek az irodába, megbeszéléseken veszek részt, “TPS-riportokat” írok, rendszereket találok ki és építek fel szavakból, szimbólumokból: félre ne értsük, ez nem annyira rossz dolog, de pusztán azért csinálom, hogy legyen elegendő pénzem élni. Ez nekem nem munka – ez a túlélés, ez alap. Ezt “szinte” mindenki csinálja, hiszen érdemes: vehetek tejet, vajat, kenyeret és rizst, na meg sajtot is ezért – fizethetek fedélért és ha lázas vagyok, ezért jár a táppénz – mert fenntartom a rendszert. Ezt lehet munkának nevezni, számomra ez az, ami: létfenntartás.

A munka számomra az, amikor olyanon dolgozok, ami saját magam érdeke – s mondhatjuk, hogy programozó matematikus aktivitás is önérdekem – valahol az, hiszen nem tudom ön-őszinteségben elválasztani a kettőt, a megélhetést és az életet – egy és egyenlő: azért, hogy ne haljak meg, “dolgozom”, mert a rendszer olyan, hogy ha nem dolgoznék, ne is egyek. Ez egy igen érdekes feltevés, számomra még rendben is van, ha pusztán magamat nézem persze – sokat megéltem, megjártam már, “szinte a jég hátán is megélnék” – iroda, fizetés nélkül is, tapasztalatokból tudom milyen az utcán, az utcából élni.
Pontosan, az élettapasztalatimból van némi referenciám, gyakorlatom arra, hogyan is lehet megélni, amikor gyakorlatilag “pénzt” kell csinálni.
Ez egy képesség, melynek során figyelembe veszem a jelenlegi rendszert, az embereket, konkrétabban a pénzrendszert, kik tudnának fizetni és miféleképpen tudom úgy megkapni azt, ami számomra az életbenmaradáshoz legalább szükséges: ennivaló, innivaló, legyen hol aludnom. Szolgáltatás, termék, szokták mondani, ezért járnak a javak, a “jóságok”.
Nos, ez mind szép és jó, de felteszem azt a kérdést, az az EMBER, aki még egész új, mondhatni kisgyermek, nem igazán tudja ezt, hogy is van ez, mit is kell tenni: ő csak ártatlan szemekkel néz felfele és éhes, szomjas, nem ért dolgokat.
Jó esetben egy gyermek olyan helyre kerül, ahol gondoskodnak róla, “van miből” és ez a támogatás energiába, pénzbe kerül – ezt a jelenlegi rendszer, amit elfogadtunk és megengedünk, amivel azonosulunk úgy próbálja megoldani, hogy a szülők a felelősek a gyerekért, akiknek meg nincs vagy nem olyan, azok árvaházba kerülnek, aholis a rendszer “maga” próbálja finanszírozni az apró ember “megélhetését”.

Ez, akárhogyan is nézem megkülönböztethető, mondhatni kategórizálható annak függvényében, milyen szintű is az az élet, amit “megengedhet” a gyermek, a felnőtt – gyakorlatilag, hogy mennyi pénze van.

Legyünk őszinték – ha csakis és mindig kizárólag a legolcsóbb dolgokat vesszük, azok azok, amikre valahol apróbetűkkel gyakorlatilag mérgező anyagok vannak ráírva, ha nem is őszintén, de burkoltan, finoman hintve, sugallva, hogy bizony, ez nem az a kategória, amellyel a legtöbbet teszed a gyerekedért. Persze nem minden ilyen, feltételezzük például a só, az olyan, amilyen, vagy egy pohár az pohár, gyakorlati jelentősége szempontjából teljesen elfogadható, hogy is néz ki, feltehetőleg nem is mérgező belőle inni. Inkább itt az élelmiszerre értem, amelyekre ráadásul ráírják “céges titok” megtudni az összetételét, holott én vagy a gyermek eszi meg – ez micsoda már?

Miért van az, hogy ha valakit lecsuknak, alap ellátmányt kap, míg egy gyermeknek nem jár ilyen?

Hogyan is van az, hogy valakinek annyi, de annyi pénze van, hogy egyszerűen azt bankbazáratva, annak kamatjából ezerszeresét kapja, anélkül, hogy egy gombostűt arrébb tenne, míg valaki éjt nappallá téve hajt, hogy a legolcsóbb géppárizsit megvehesse a gyerekének?

Mikor lett az anyagi státusz eltitkolása “etikus” és egyúttal nem “helyes” nyilvánvalóan és könnyedén megtudni ki, hogyan, miből mennyit “keres”, mint “megélhetés”?

Számomra a “titok” mindig nyilvánvalóan egy dühítő dolog, s nem azért, mert ostoba lennék, de azért sem, mert zseni – hanem, mert pusztán az eltitkolás tettével előnyt kovácsolni másokon, kifejezetten mondjuk kisgyerekeken, amikor nyilvánvaló, hogy egészséges ellátás nélkül egy gyereket táplálni azt mondják “nem olcsó”.
A pénzmámorparanoia miatt az élet mostanság “drága”. Az erőforrások korlátozottak, mondják – mostanság: ingyen még a nap se süt…

“Szerencsém” volt utazni egész sokfele a világban, s megjártam ezt-azt, de bevallom, számomra főként “vérlázító” és döbbenetes volt látni, hogy az emberiség hogyan is gyakorolja az önmaga életbe vetett hitét, milyen alapelveken, kiindulópontokon és módszereken keresztül formál és gyakorol jogot arra, hogy e bolygó életterét dominálja.

Jó pár ismerősöm is utazgatott erre-arra, egész kevesen látják úgy, mint én, hogy ez nem túl szép dolog – ezeket az országokat leigázták, kizsákmányolták, feldarabolták, értékesítették és ellehetetlenítették, s mindezt már gyerekkori történelemkönyvből “oktatják”, jah, “Pizarro felfedezte Perut” – az ottani és akkori Peru ezzel biztos vitatkozott volna – ha nem puskaporral és vassal érveltek volna nekik valószínű…

Magyarország sincs túl rózsás helyzetben, de olyan szintű gondosan kitervelt, végrehajtott írástudatlanság, szegénység és nyomor azért ITT nincs, mint mondjuk India, Kongó bizonyos területein, holott ha őszintén elkezdem boncolni, mit is jelent valójában ez a hárombetűs szó: ITT: igen érdekes realizációkra juthatok, már amennyiben képes és hajlamos vagyok őszinte lenni magamhoz annyira, hogy pusztán a fizikai valóságot, a józan “paraszti” észt és az egyszerű matematikai egyenletet, hogy 1+1=2 használjam.

Amikor azt mondom: itt vagyok – az egy fizikai, valóságos lokáció – mérhető, tapintható, nyilvánvalóságában félre nem érthető: ha ez az itt, ahol vagyok a sínen van, s a vonat is itt van, akkor ez a kettő már tagadhatatlanul valódi.

Tehát ez az itt, ahol vagyok, ahol a testem van, ahol lélegzem, ahol éhes leszek, ahol a gyerek születik, ez az itt, amely a valóság, erre mondják, teljesen szubjektív, mivel mindenkinek más, egy helyet egy test foglal el, s ez az itt, ettől relatívnak számít, hát rendben.

Ebben a házban, lakásban most akivel itt vagyok, ez is relatív, a többi már ebben nincs itt – bár mindeközben az ő saját tapasztalásuk szintén az ő saját “itt”-lét-ük. Ennek milyenségét, minőségét nem firtatván, pusztán fókuszálva a fizikai, egzakt tényére: ők is ITT vannak, mondjuk úgy, megélik az ittlétüket.

Úgy mondjuk, hogy amikor én ITT vagyok, a másik ember fizikai léte, ha szememmel nem látom, fülemmel nem hallom, már ez nem itt, hanem OTT.

Aztán jön a következő fogalom, a második tégla a falban: “most” – itt és most, mondhatni ez a valóság, hiszen a múlt már, a jövő még nem létezik. Érdekes koncepció, de sétálok vele: Tegnap ott voltam, ma itt vagyok – fizikailag ez megkérdőjelezhetetlen. De attól, hogy ott voltam, nekem az akkor – és valójában mindig: ITT van.

Ez egy furcsa dolog, mondhatni, mindig itt vagyok, mármint a fizikai valóságban, a testem mozog, lélegzik, éhes, szomjas, szeret aludni, ha fáradt – ez az itt, amelyet ha nem mérlegelek, egy idő után igencsak feltűnik, mert igen kellemetlen, tagadhatatlanul “rossz” dolgokat tapasztalok a testem ITTlétében…

Amikor Indiában a több száz kéregető bandával voltam, akkor ez az ITTlétem OTT volt, s közvetlenül tapasztaltam, érintéseiket direktben éreztem, s aközben nem mondhattam, hogy hát én most “ott vagyok”, vagy én “itt vagyok”, ők meg “ott” – ez akkor mind együtt volt ez az úgynevezett “itt és most”.

Aztán visszajöttem, elfogyott a pénzem meg különben is, megvolt, amiért mentem, tehát úgy irányítottam, hogy az ITTlétem újra Magyarországon legyen.

Itt élek, mondhatni, aztán mások meg ott – de ha egyszer ez az itt és most valóban átjön – lejön, az ember tényleg megtapasztalja, tisztán, üresen, befogadóan, koncepciók, definíciók és korlátok nélkül, hogy mi is ez az ITT, amiben részt veszünk, miközben megengedjük magunknak, hogy ne féljünk: megtapasztalhatjuk, hogy ez az itt mindig abszolút, ez az igazság: mi mind ITT vagyunk, mindannyian, s attól, hogy ő arrébb van, a szemem nem lát el, még ez van.

Ez egy fontos része volt életemnek, hogy realizáljam, mi is a valódi munka.

Az, hogy nekem ITT van “szép” megélhetésem(nézőpont kérdése) – nem vakítja el az agyam annyira, hogy elveszítsem ezt az ITT tudatosságot, amit: hahaha – OTT tapasztaltam: ez a szépsége a valódi realizációnak – többé nem megy el sehova: itt van, mert attól valódi: megvalósulás – többé nem tudom szem elől téveszteni, vagy, hát: bevallván: időnként belebonyolódok még szálakba, amikkel kapcsolatban nem vagyok őszinte magammal, mert elég mélyen beidegződött, hogy én az vagyok itt, amit a gondolataim sugallnak, holott az egyetlen valóság, ami folyton ITT van, az a fizikai.

Tisztában vagyok kvantum, holografikus, kvark s mindenféle vudukkal úgy-ahogy – de az a tény, hogy ITT enni és inni, pihenni és tanulni kell mindenkinek, hogy ÉLETERŐs legyen: nyilvánvaló.

Az a tévedés, hogy valaki vagy valami fizikailag nem a közvetlen teremben van s onnantól kezdve nem számít, ha őszinte vagyok magamhoz, akkor elfogadhatatlan – hiszen a nap minden este eltűnik, pedig mindig itt van…

Ugyanúgy, azok a helyzetek, körülmények, amelyekben más emberek élnek, attól, hogy nem vagyok velük, még itt van.

Az, hogy nekem, személy szerint nincs hatalmam, hogy ezt direktbe átéljem, létrejöttét, dinamikáját megértsem, hogyan is van az emberiségben tagadva ez az ITTlét a másik fele, aki teszemazt: nélkülözi azt, ami nekem ITT magától értetődő, mint, hogy alapellátás szükséges az éléshez – ez egy folyamat, tudatosodás, realizáció, főleg a saját korlátaim felfedezése, beismerése, megértése, megbocsátása és felelősséget vállalása arra, hogy ezt meg is szüntethetem, minden ITTlévő figyelembevételeként: számomra ez munka.

Munka, mert időt, energiát, fegyelmet, figyelmet, akaratot és erőt teszek bele, hogy megértsem, hogyan is működöm és miért is úgy, és mérlegeljem: ez valójában a legjobb nekem, másoknak, s ha őszintén nem, akkor gyakorlati utat keressek megváltoztatni, akár magamat is, akár a személyiségem, a karakterem, a preferenciáim is megváltoztatni: ez munka.

Számomra nyilvánvaló, ha képtelen vagyok megváltoztatni magam, megváltozni: mi a garancia arra, hogy aki vagyok, valóban én vagyok? Ha én egyszerűen termettem, ilyen lettem, ilyen vagyok, s valójában még önmagam sem tudom megváltoztatni magam, akkor ezt valóban tudatosság?

Valójában tudatos vagyok? Tényleg öntudatos vagyok? Mit is jelent ez?

Megértvén miért is lettem, vagyok ilyen, s az, aki most vagyok felelősség: képessé válok akár megváltoztatni is: önmagam teremtése a tudomásomra kerül, s maga a teremtés már megtörtént, nem kell folyton teremtenem, már egy teremtmény vagyok.

Ezt tudatosítani felelősség, mindarra, amiként, és ahogyan ITT vagyok.

Mindenért, amit ITT tapasztalok, felelős vagyok és ki más szabja meg határaimat, mint önnös önmagam?

Ebből kifolyólag saját magam döntöm el, miért is vagyok felelős, mi az, ami ITT van és képes vagyok felelősséget vállalni és mérlegelni, mi is valójában jó az alapján az egyszerű alapelv alapján, hogy mi az ami ITT minden résztvevőnek úgy tapasztalható, hogy “jó”.

Mi az, ami mindenkinek a legjobb?

Ezek érdekes kérdések, ezen lehet dolgozni, mint munka.

Nem a pénztárosi napi 10 órás időtöltés vagy a profi ajtókeret exceltáblázatokkal való árulása vagy az ásványvízpalackozóban a gépsor mellett raklapokra sorbarakni a 150forintokat érő vizet.

Az nem munka, az túlélés. Mi az, ami a túlélésen TÚLmutat s ITT van? Ez az élet?

Tehát ITT folytatjuk

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s