elkülönülés

az már egy jó jel lenne, ha az öngyilkos mint szó fel sem merülne benned belül sem meg kívül sem

az mindig elme
akik öngyilkosok lettek, azok mind azért, mert engedtek az elmének – elhitték, hogy azok a gondolatok igazi önmaguk, engedelmeskedtek a gondolatoknak, az érzéseknek, elhitték, bevették, bebukták

az igazi életnek ez eszébe se jutna sose ilyen – melyik fa lesz öngyilkos?

de nem baj – legalább látszik, hogy miben vettél menedéket – az elmében, mert máskülönben nem jutna a szádra ilyen

de ha elviselem – én is felelős vagyok – úgyhogy nem

szóval nekem ez lenne az agreement, hogy nincs energia, stimuláció, manipuláció, és kőkeményen megmondom, nem tűröm és vissza-reflektálom neked, amit elfogadsz magadban, és valójában csak egy rárakat, egy program, ezért én az Élet kiindulópontjából, egységben és egyenlőségben, öntudatosságban és felelősségben megmutatom neked, hogy mennyire elképesztően elfogadtad magad olyannak, ami nem az élet – és lehet, hogy kemény és brutál – de ezáltal támogatlak –

ehhez kell az évek agreementje – hogy a két ember ráérezzen, meddig lehet tolni, és amikor már nagyon intenzív, akkor kiállni a másik mellett, megölelni, de közben mondani, hogy azt nem fogadom el és tolni a másikat, hogy változzon, mert ez így nagyon bukás – aztán amikor rájön a másik is, akkor együtt tolni a pontot, eldönteni, hogy “én akármi lesz, abbahagyom”

nekem pl kb kiskorom óta, amikor ítélem magam, “rágódom”, akkor előfordul, hogy rágom a számat belül – nem nagyon, sosem sebes pl, csak kicsit – de akkor is van ritkán — fáradtság, meg amikor ahelyett, hogy tettben fejezném ki magam – ítélem magam, megítélem a helyzetet gondolatokkal, magamat “most rosszul csináltam”
vagy “nem kellett volna”, vagy “jaj de hülye vagyok” vagy egyáltalán bármiféle elfojtás, ami gondolatban, gondolatsorban nyilvánul meg — az mindig önáltatás, önemésztés — mert valójában pontosan tudom, hogy ebben a helyzetben nem KIfejezem, hanem BEfolytom magamba a dolgot – ezért bennem marad, engem mardos – de mi?
az én kifejezésem nem lett KI-fejezbe, hanem BElefolytottam magamba – és ez megfojt, fogalmam sincs, hogy LY vagy J – és ezt megszokom – és nem a fizikai valóságba tolom magam, egyként és egyenlőként, mert úgy ítéltem meg, hogy az elkerülendő – és aztán ezt megszokom és nem bízok a kifejezésemben, nem bízok magamban feltétel nélkül – hanem agyalok, előbb mérlegelek, előbb megítélek, majd döntök és cselekszem – de addigra a pillanat, mint önmagam – már nincs itt, csak az ítélkezés eredménye, logika, érzelmek alapján – ami mindig korlátolt, mindig késő, mindig csak egy közelítés, egy feltételezés, mindig egy elképzelés
és a végén már belül egy egész világ teremtődik bennem, egy leképezése a valóságnak, aszerint, hogy ez előtt hogy és mit folytottam el – és épül, nől a belső tér, az elme dimenzió – csak, hogy közben a külső valóságban nem vagyok 100% jelen, nem fejezem ki magam – és ezért nem kapok közvetlen visszajelzést magamról a valóságban – a többiektől, a világtól – ezért látszólag “kockázat nélkülibb”, “biztonságosabb” csak rágondolni arra, mintsem megtenni – nem fejberúgni azt, akit nem szeretek, mondjuk a főnökasszonyt, mert úgy ítéltem meg, hogy az nem jó, mert blablabla – de belül meg van egy másik verzióm ahhoz képest, amit kifele mutatok – képmutatás – ön és mások becsapása – abszolút elkülönülés – és persze így fokozatosan elveszítem az irányítóelvet a külső valósággal – szolga leszek, mások használnak, dolgozom baromságot, pénzért – mások kifejezésében vagyok fogaskerék, ahelyett, hogy önmagam kifejezésének valóságában élnék

így nézve egyértelmű, hogy a belső reakciókat amíg abszolút és konstans nem hagyom abba, addig nem is foghatom fel az “objektív” valóságot, és objektívan most azt értem, hogy ami ténylegesen történik – konnotációk, reakciók, gondolatok nélkül – ezáltal már azt tapasztalom, ahogy én látom –

egyrészt azért, mert már a percepciómat is változtatnom kellett, csak, hogy elviseljem magam így, másrészt, meg azért, mert nem bízok abban, hogy ha kifejezem magam, akkor az én vagyok – pl ha lerúgnám a főnökasszony fejét – akkor kirúgna, beperelne, stb – ami elsőre elég beteg, de ha túl sokáig elfojtom, akkor sajna lehet, hogy nem lesz más út, mert annyira felhalmozódik az energia, hogy az egyszercsak kitör, mert nem bírom tovább – és akkor az jön, nem néz, és nem tudom irányítani, magammal egyenlően a saját kifejezésem

tehát ezt a folytonos harmóniát magammal és a magam és a külvilággal való viszonyomat kell engednem visszaállni úgy, hogy tolom magam kifele – a fizikai valóságba – nem a szomorkodó, depressziós, energiahiányos magam erősíteni, megmagyarázni, másokat hibáztatni, magamat hibáztatni –
mert akkor egy idő után újra beáll, hogy a kifejezésemnek a fizikai valóságban újra van azonnali következménye, ami szinte fizikailag is tapasztalható, és arra lehet újra azonnal egy kifejezéssel válaszolni

ez a valóság – a folytonos response-ability, ez a felelősség, a responsibilty

tehát ha elfogadom magam, mint szomorkodás – akkor én a szomorúság vagyok – akkor a szomorúsággá váltam – és azt kell megértenem, én személyesen hogy voltam és vagyok felelős ezért, miért nem engedem el ezt a koncepciót
miért és hogyan vettem benne részt elsősorban – mert a teremtés mindig ilyen

én vettem benne részt, én fogadtam ezt el, én engedtem meg magam ebben kifejeződni(vagy elfojtódni), és ugyanúgy, ahogy ez lett, pontosan ellentétesen cselekedve újra vissza tudok jutni a kiindulópontba, ahol realizálom – basszus, ez csak egy eldöntés, ez csak egy pont volt, ahonnantól kezdve így definiáltam magam és így maradtam

tehát ez a teremtő, mint én,
a teremtés, mint tett, vagy nem tett
és mint teremtett valami, vagy teremtmény, ami fizikailag létrejött (az, hogy szomorkodom, az, hogy magamat ilyennek látom, vagy akármi)

mind ugyanazt tükrözi – azt, amivel eggyé és egyenlővé váltam és az én felelősségem és amíg nem állítom helyre az equilibriumot, az egységet és egyenlőséget magamban magammal és a kifejezésemmel – addig igazából nincs is hatalmam önmagam felett, nincs is esélyem, hogy abszolút tudatosságban létezzek – és addig mindig csak a korlátaimat tapasztalom – ezáltal a lét így van kiegyensúlyozva, hogy mindenki a saját valóságának foglya, ezáltal nem nől túl a saját teremtésén, vagyis saját magán

tehát rajtad áll, hogy elfogadod-e magad a saját korlátaidon – mert ha megnézed, mindig te vagy, az aki korlátol abban, hogy kifejezd magad – még ha ez elsőre egy külső oknak is tűnik – akkor attól a felismeréstől, hogy te vagy ezért a felelős – úgy védekezel, hogy úgy szemléled magad, hogy attól, ami korlátol, elkülönítetted magad –
de ez a szemléletbeli elkülönülés, a közvetlen, direkt, nem definiált tapasztalás hiánya az, ami által úgy is cselekszel, mintha elkülnülve lennél a korlátaidtól

ebből kiindulva egyértelmű: azokat a szemléleteket kell elengedni, nem részt venni bennük, amik által elkülönülve érzed magad a teremtésedtől, a valóságodtól – és őszinteségben, tudatosságban megérteni, ez hogy lett, és elengedni, megbocsátani, leállni és felfedezni, mi is van a létben

ezért fontos az írás – a belsőm kiírom és ami nem kézzel fogható – most “az” lesz, mert itt van, stabilan, és ezáltal megfigyelhető, hogy működöm, mi az, ami befolyásol, mi az, ami nem – mi állandó, mi nem

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s