Itt? Vágy?

Feladtam a keresést – most megvan – vágy.
Ha vágyok – nem tapasztalom – hisz azért vágyok, arra vágyok, hogy tapasztaljak.
Ha tapasztalom, amire vágyok – nem vágyok – hisz ha vágyok, nem tapasztalom.
Tapasztalás – arra vonatkozik, ami ITT van
Vágy – arra vonatkozik, ami NINCS itt.
Khm
Mit tapasztalok, mikor a vágyammal találkozok – mit KÉNE tapasztaljak, mikor tapasztalom a vágyam (tárgyát)? Intimitás – intimitás mással.
Miért akarok intimitást mással? Mert akkor ha intim kapcsolatba vagyok valakivel – akkor látszólag megvan az intimitás – teljesül a vágyam. DE.
Ha úgy vágyok, hogy nem is tudom kire vágyok, csak hogy mire – akkor arra vágyok, ami bennem hiányzik – pontosabban: ami bennem van: azt a hiányt megszűntetni vágyok, amit tapasztalok, ha egyedül vagyok.
Ha vágyok valakire konkrétan: azt hiszem, hogy azáltal az illető által tapasztalom a vágyam teljesülését. Miért? Emlék? Definíció? Remény? Bizalom?
Tehát a vágyam tárgyával(illető) való tapasztalás során remélem, hogy nem kell tovább vágynom – hisz tapasztalom.
Mi ez, amire vágyok tényleg? Vágyam tárgya: tapasztaljam a vágy megszűnését.
Pontosabban: kielégülését. Vágyam teljesülését. Hogy beteljesüljön. Az ami most fél. A félből legyen teljes. Mert egyedül tán fél vagyok. Mert egyedül tán félek attól, hogy nem teljesül be a vágyam – ezért hajt – ezért hajtom a vágyam által magam.
Mert hogy ne teljesüljek be – hogy ne legyek teljes – hogy ne TAPASZTALjam ezt a beteljesülést, ezt a TELJESSÉGet – az még egy kicsit csak FÉLelmetes. Főleg, hogy hozzáteszem azt a varázsszót: SOHA. Sohasem teljesülni be – sohasem teljesedni ki – az azt jelentené – én csak egy fél elem maradok – fél elememben vágyok arra, hogy megtapasztaljam a teljességet.
De azért vágyok másra, hogy azáltal elrejtsem ezt a félséget – hogy én önmagam, saját magam, egyedül, nem vagyok teljes – fél vagyok – ezért félelmemben kimozdulok egy irányba, a vágy által vezérelve, hogy teljesüljek.
Azért vágyok másra, hogy elrejtsem fél-elmem, hogy intim kapcsolatba kerülvén mással reménykedvén abban, hogy beteljesül a vágyam: teljessé válok…pontosabban: tapasztalom a teljességet.
De mivel az alapja a vágynak, hogy félek, hogy nem vagyok teljes – vagyis fél-nek tapasztalom magam: ez van ITT. A vágyam, ami nincs itt, az pedig a másik fél.
Tehát arra vágyok, ami nincs itt, ahelyett, hogy egyszerűen realizálnám, hogy
ÉN ITT VAGYOK.
És mivel nem veszem figyelembe, tudomásul ezt ami itt van, ez a felem, aki itt van, aki én vagyok – ezért nem is igazán tapasztalom – azt tapasztalom, hogy a másik fél-elemem nincs itt. Vagyis nem vagyok egész: két részre szakadtam: egyik felem az ami ITT van, de nem is igen tapasztalom, csak félig — és a másik felem, amive vágyok, mert nem tapasztalom ITT.
Mindez csak azért, hogy ami ITT FÉL – legyen EGÉSZ.
S mivel nem vagyok intim kapcsolatba magammal, ezért nem ismerem még ezt a felem sem, ami itt van – pontosabban félek nemcsak megismerni, hanem meg is tapasztalni magam itt, aként aki és ami vagyok – hiszen előbb ítéltem magam félnek, minthogy valójában meg is tapasztaltam volna ezt a FÉL magam úgy ahogy itt van – ezért előbb ítéltem fél-nek magam, csak hogy ne tapasztaljam magam – pusztán a félelem miatt, hogy mi van ha nem is vagyok egész – és ezt gyorsan palástolni – vágy támadt – és ezt a vágyat kifele próbálom beteljesíteni – egy más-ban.
Hát ez így már elég nyilvánvaló. Józan ész.
Nekem egyértelmű, hogy magamra vágyok – mindenki önmagára vágyik, önmaga teljességére, aki azt mondja, hogy nem – az nem őszinte önmagával.
Ez nem önzés, ez az, hogy valójában kik vagyunk önmagunk teljességében.
Tehát azért vágyok másra, hogy megtapasztaljam vele magam, mint egész – mint teljes – holott a kiindulópontom az, hogy én egy fél vagyok. Ezért ha a másik huss!! eltűnik, nincs ITT – a látszólagos egész tovatűnt, mintha sose lett volna – és újra feltámad a vágy. Vagyis hát így megy ez, nem? Vágyok, aztán vagyok valakivel, ha elég jó, akkor rá vágyok, ha éppen tapasztalom, akkor nem vágyok, aztán ha nincs itt akkor vágyok rá, vagy ha esetleg nem “elég jó vele”, akkor továbbra is vágyok, még akkor is, ha az a másik “fél” itt is van. Hmmm.
A megoldás kézenfekvő. Amint lemondok a vágyról az után, ami nincs ITT – képessé válok azt tapasztalni, ami ITT van – vagyis magam. És ha én itt vagyok, akkor önmagam tapasztalom meg. Milyen is vágy nélkül, hogy milyen is vagyok, amikor nem vágyok. Nem vágyni semmire. Nem vonzódni semmihez, nem lévén semminek és senkinek sem a rabja – még önmagam vágyának rabja sem – egyszerűen tapasztalom, hogy ITT vagyok, és hogy nem irányított, sodródó, sóvárgó, elvágyó vagyok, hanem képessé válok magam irányítani ITT – mert tapasztalom magam – és ez egy teljesen új világ.
Nem kell semmi sem ahoz, hogy itt legyünk, hiszen már ITT vagyunk.
Nem kell hozzá sem szex, sem pénz, sem kocsi, sem állat, sem nő, sem pasi, sem siker, sem biztonság, hiszen minden ami vagyok, ITT van.
Tehát az, hogy valaki arra vágyik, hogy intim kapcsolatba kerüljön mással – pusztán ön-őszintétlenség, pusztán ön-nemismerés, egyszerűen mindaz, amit az jelent “nem itt lenni”. És ha valaki nincs itt, vagyis hát látszólag igen, de olyanra vágyik, ami nincs itt, kimondhatjuk bátran: illúziókat kerget, pontosabban: illúziókkal is azonosítja magát – vágyakkal, ezért valójában még ő maga is illúzió. Fél.
Minden, ami fél – illúzió. Mert igazából minden egész.
Mindenki, aki fél – attól fél, hogy nem is valódi – ezért vágyik arra, hogy azt tapasztalja, hogy valódi – hogy azt tapasztalja, ami nincs itt, mert azt sem tudja, mi valódi, mi nem. És így élni éveket, évtizedeket, évszázadokat, évezredeket: ITT vagyunk, mi emberiség.
Minden vágy önőszintétlenség: mert arra vonatkozik, ami nincs ITT – amit éppen nem tapasztalunk – nem vagyunk abszolút őszinték, hogy használjuk a józan eszünket, hogy rájöjjünk: hmm arra vágyok, ami nincs itt, ahelyett, hogy egyáltalán realizálnám mi van itt. Csak mert egyszer úgy ítéltem meg, ezért azt az egy ön-ítéletet cipelem magammal folyton, csak hogy ne kelljen szembenézni azzal az eggyel: hogy úgy ítéltem meg magam, azelőtt, mielőtt tapasztaltam volna magam.
És amikor a vágyam nem teljesül be – vagy a vágyam tárgya eltűnik, akkor az frusztrál, az kínoz, az dühítő – mert látom, hogy illúziót kergettem – mert látom, hogy én, a vágyó, mint a kifejezése a vágyamnak, és maga a vágyam: illúzió. Tehát mindaz, ami, aki vagyok: nem valódi: a fél – elem valódivá válik, a fél elem ITT van: szembesülök azzal, ami, aki vagyok: ez a fél-elem. Újra és újra, újra és újra, addig, amíg nem értem meg a saját természetem, amíg nem értem meg a saját vágyam és a magam teremtette illúzióim természetét, és nem realizálom, hogy én saját magam vagyok mindezért a felelős, és csakis én saját magam tudom feladni a vágyat, csak hogy végre megtapasztaljam mi is van ITT, ami nem illúzió. És ekkor kapok egy újabb lehetőséget, hogy rádöbbenjek, hogy önmagamban alapból már TELJES vagyok – EGÉSZ. De előbb fel kell adnom az illúzióimat.
De ehhez előbb meg kell találjam magam ITT – ehhez meg kell adjam magamnak a lehetőséget, hogy ITT tapasztaljam magam – és hogy ne ITT a vágyat tapasztaljam, mert ha a vágy van itt, akkor az vagyok itt – és a vágy illúzió.
Ezért bocsátom magamnak a lehetőséget, ezért bocsátom meg magamnak, hogy nem adtam meg magamnak a lehetőséget. Ez az igazi megbocsátás. Hogy is lehetne másnak megbocsátani, amíg magamnak sem tudok? Amíg nem tudom saját magam önmagam számára bocsátani, hogy egyszerűen ITT tapasztaljam azt, aki vagyok?
Az ITTlét az az önmagam megbocsátása. Senki más nem tudja helyettem “rendelkezésre” bocsátani önmagam, csak én.
Ez az ön-intimitás – ez az ön-őszinteség, ez az ön-megbocsátás, ez az ön-megvalósítás, ez a teljesség.
Erre jövök rá minden egyes vággyal kapcsolatban, legyen az nő, punci, érintés, csók, zenélés, pénz, szabadság: mind egy-egy ügyesen definiált álca, mely elfogadott és sugallt ebben a világban, csak hogy ne tapasztaljam, hogy mi van ITT – és azáltal, hogy ezekre az evilági dolgokra vágyok, azzá válok – a vágyra ezekre a megnyilvánulásokra – és ezáltal a részemmé válnak — ráadásul úgy, hogy nem is tapasztalom őket — tőlem elkülönülten teszemazt létezik a csodás nő, a legjobb hangszer stbstb – nem tapasztalom ITT, de belül befolyásol, belül megmozgat, belül irányít – ezáltal vagyok a rabja. És a sok kapcsolat ebben a világban, amit definiáltam, az mind ilyen – ezáltal nem vagyok ITT – a sok részvétel ezekben, s a kiindulópontommá váltak ezek, úgy hogy nem is tapasztalom ezeket ITT – csak az emléküket, a vágyat – ezek miatt nem tapasztalom magam EGÉSZnek – nincs teljesség – vagyis egy globálisabb szinten megvan a teljesség – csak nem én vagyok az irányító – hanem én vagyok az irányított – ráadásul már a végén azt sem tudom, hogy mi illúzió, mi nem – és aztán megijedek, hogy jajj, nem is vagyok valódi? Akkor mi vagyok? Akkor mi nem vagyok?
És itt kezdődik az ön-őszinteség – az ön-megbocsátás.
Nem a pápának kell megbocsátania azt, hogy én a vékony széparcú de formás lányra vágyással igazolom azt, hogy megtapasztaljam azt, ami ITT van, hanem nekem.

Persze nem mondom, hogy mindenki legyen remete, szerzetes, apáca. Csak jobb tisztázni. Minden kapcsolatnak van valami alapja – ha ez az ön-őszinteség, akkor az lehet támogató mindkét(akárhány) “félnek” – ha nem, akkor legbelül – mindketten félnek – félnek attól, ami elkerülhetetlen: a szembesülés. A szembe sül, hogy a vágy nem valódi, jobb lenne arra fókuszálni, ami ITT van: saját magunk. Előszöris.

Hogy lehet lemondani egy vágyat – elengedni? Abszolút ön-őszinteségben megnézem, megfigyelem, megtapasztalom, ami abból ered, magamba tekintek, hogy honnan is ered ez a vágyam? Milyen emlékek vannak ezzel a vággyal kapcsolatban? Milyen szavakkal írnám le? Milyen szavakkal tudom definiálni, megragadni, magam elé tenni – milyen gondolatok, érzések, érzelmek kapcsolódnak ehhez az egy speciális vágyhoz, amit gyanítok, hogy nem biztos, hogy az örökkévalóságig szeretnék tapasztalni. Leírom – mert az stabil – az megmarad, látom magammal egyenlőként és egyként a papíron, a naplóba, a fájlba, akárhol. Ha már megértem, hogy honnan ered a vágyam, mi a magja, mi az a speciális helyzet, amiből “ered”, mikor intenzív, mikor kevésbé, akkor már lehetnek igen mély rálátásaim, hogy ez az egész elég kártyavár-szerű.

Persze aki vágyik, és vágyni akar: az úgyis ezt teszi, azzal nincs mit tenni, annak még tapasztalnia kell pár délibábkergetést a sivatagban, azokkal most nem foglalkozunk:)

A vágyat nem lehet elfojtani – visszatér ha megerősödött.

A vágyat nem lehet csak egy döntéssel eltűntetni. Ki kell állni, hogy igenis kijavítom magam ezen a speciális területen a pillanatban, és megélem a vágynélküléséget, úgy, hogy tapasztalom a teljességet – ebben is hatékony az önmegbocsátás – amit tényleg megbocsátok magamnak, és azt ki is mondom, le is írom – az stabilizálódhat – abban az értelemben, hogy képessé válok a pillanatban öntudatába lenni annak, hogy most épp mi is készül történni, és részt veszek-e benne, vagy sem: ön-őszinteség kérdése…..

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s