Élettörténetem 1/3 – Gyermekkori szemelvények

Gyermekkor

Gyerekkoromban egy aranyos, ám kifejezetten ijedt, félős kisfiú voltam, „véletlenül” mindig belesodródtam valami olyan helyzetbe, amit nem értettem, amitől eszméletlen módon megijedtem, tényleg az inamba szállt a bátorságom szó szerint. Rettenetes, iszonyatos, elképzelhetetlen félelemre emlékszem, melyektől hetekig, hónapokig, évekig nem tudtam aludni, nem tudtam lélegezni rendesen, megnyilvánult a beszédemben, mozdulataimban s a tetteimben. Egy tanyára születtem be, egy olyan szegény, nyomorúságos családba, akik szintén féltek, a hétköznapjaik küzdelemről, akaratos túlélésről szóltak. Ahogy kezdtem értelmet „nyerni”, egy napon rájöttem, hogy a szüleim és a „családom” nem tudnak egészségesen élni, ugyanolyan ijedt, félős bolyongók, mint én, akik szinte magatehetetlenül sodródnak az élet, sűrű, sötét erdejében.

Elég hamar elvesztettem a képességem, hogy továbbra is azonosuljak velük, a problémáikkal, nézeteikkel. Ebben erőteljesen támogattak azok a feladatok, melyeket folyton rámbíztak, azok, amiket ők látszólag könnyedén és természetesen képesek voltak megtenni. Idézek egy párat:

Anya: „-Fiam, megszülettek ezek a kiscicák, nem kellenek, menj hátra, verd földhöz őket. – iszonyodva utasítottam vissza.

-„Na, levágtuk a disznót(csurom vér az udvar, a zöld fű, a fatuskók, a kerítés, minden), itt a fejsze, szedd szét a fejét, kell az agya” – megtettem.

-Veszett róka támadott meg habzó szájjal, vérző szemmel, mikor is a patak mellett épp a kedvenc, nagyapámtól kapott késsel próbáltam becserkészni egy fácáncsaládot.

-Nagybátyámnak segítek nyulat „vágni”, tarkónvágja párszor, ahogy fogja a fülénél az ijedt kis fehér nyuszit, majd elalél. Felköti egy póznára a hátsó lábfejénél a nyulat, s kezdi nyúzni. Mondom neki: Laci, ez a nyúl még él. „Dehogy él, agyonvágtam!” – Mondom látom, hogy él, ne csináld! – Erre elkezdi nyúzni, húzza le a lógó nyúl bőrét, mire is az elkezd visítani, annyira túlvilági hangon, amit sosem hallottam, s látom nagymamám kijön a konyhából, szalad oda, felvesz egy vékony tüzifát, majd azzal veri a lógó, visító nyuszit agyon, majd mondja: most már döglött és bement.

-Csirkevágás, galambfejletépés, lókolbász, stbstb

-Anyát mindig dugta a „köcsög” polgármester, aki mellesleg kéjvadász volt, ártatlan állatokat ölt, s adott el „lövéseket, agancsokat, bőrt” pénzért németeknek. Engem is ütött néha, mikor pl belerúgtam a kis genyó fiába, aki folyton piszkált.

Olyan szinten féltem, féltem a félelemtől és mindentől és mindenkitől, mindig és mindenkor. Kétségbeesve kerestem a kiutat – úgy éreztem, ez a pokol, nem szerettem senkit, csak sétálni egyedül a mezőn, erdőben, őzekkel szaladni, búzát enni, szaladni, feküdni a fűbe, nevetni a felhőkkel, a folyót nézni és énekesmadarakkal beszélgetni – de mindig volt valami, ami nem stimmelt, ami „szálka volt” az elmémben: például amikor szeméttelepre leltem az erdő közepén, vagy dögkútra, vagy csapdába esett döglött állatot láttam vagy elkísértem falubeli gyerekeket pecázni, amire válaszul aztán a halőr söréttel lőtt ránk és mellettem a kukoricásban csörgött a sok kis lövedék, mi meg bújtunk, futottunk, tényleg félelmetes volt…

Ez az a félelem, mely erőt ad, mely kíméletlenül minden és mindenkin túl hajt, nyomaszt és motivál. A szabadság, melyet sosem találtam meg és mindig is tudtam, hogy semmi más nem érdekel ebben a világban.

Ahogy nőttem fel, illeszkedtem be, kerültem kényszerűen emberek közé, egyszerűen kellett valami ideiglenes megoldást találnom, hogy is tudnám ezt a horrort bennem kezelni. Hogy tudjak beszélni, hogy tudjak emberek szemébe nézni, hogy ne legyen folyton az elszaladhatnék, elbújhatnék. Tudtam, hogy túl kell nőnöm a családomon mert ők látszólag szeretnek, de fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak, miért stb. Ráadásul csak korlát voltak, nemigen lehettem önmagam, a saját félelmüket rám vetítvén birtoknak és kedvencnek tekintettek, saját magukra formáltak.

Egyértelmű volt, hogy rájuk nem számíthatok, a húgom volt az akit szerettem, amíg egy napon nem lett pár éves és megnyilvánulásaiban nem láttam meg, hogy ugyanolyan, mint a „többi” családtag. Amit nem vettem észre, egészen idáig, hogy „a családom megküzdési stratégiája” megnyilvánult bennem is. Ezt utáltam a húgomban és ki is fejeztem.

Akkoriban ő volt az egyetlen emberi lény, aki szinte tudat nélkül még lehetőséget adott beteges, elfolytott iszonyatos mérték ű félelmeim dühös, apró kiélés-getéseire, hát nem voltam vele kedves, úgy 3-5 éves kora óta.

Szegény család voltunk, nem volt semmim, csak pár játék. Anya meg apa folyton küzdöttek, apa piált, ahogy én gyerekfejjel láttam: egyre jobban megtört és beletörődött egyetlen pontba. Egyszer, már mikor elváltak(apa csak elitta az összes pénzt, egyedül ivott, nem is igen foglalkozott velünk vagy bármivel, aztán egyszercsak elváltak, mert anya realizálta, hogy valami baj van velem és bepisilek, s valami orvos/pszichológus-szerű nem mondta, hogy nem jó nekem ez a helyzet a családdal, s ekkor anyám elvált és különköltöztek. Innentől kezdve „kötelező” volt időnként apát látogatni,a környék legmagasabb dombján lévő utcájába, mert anya attól félt, hogy apa azt gondolja, hogy ő nem enged minket fel. Pedig pont ezért küldött, mi meg mentünk, de utáltuk. Ahogy mentünk a faluban fel apa utcájába, az emberek kiabáltak nekem meg a húgomnak, hogy „apád tartozik”, meg volt olyan, hogy árokból szedtük össze, mert részeg volt. És egy napon apám ezt mondta nekem, miközben a tv-t néztük, amiben mutattak egy vadászgépet lezuhanni:

„Fiam, bármikor meghalhatunk és nem tehetünk ellene semmit.” – Ez őt igen érzékenyen érinthette, afféle zen is lehetne, de ő ezt nem úgy fogta fel, hogy akkor jó, akkor most élek, hanem úgy, hogy akkor hogy mindegy, meg félelem, meg értelmetlenség meg hiábavalóság…valami ilyesmi…

Anyám nagyon erős ember, az ő anyukája sosem szerette, gyerekként örökbe is adták, aztán sajnálatára visszavették, sokat verték és nagyon szegények voltak, stb, szóval ő egyszerűen öngyilkosságot követett el 17 éves korában, mikor egy kamionos fickó „rájárt” és el akarta venni feleségül, és nagyszüleim bele is egyeztek. Anyukám semmi kiutat nem látott, csak az, hogy akkor véget vet életének. Egy doboz nyugtatót bevett, de véletlenül a sógora meglátogatta és a kórházban megmentették, s utána nemsokkal ismerkedett meg apámmal és biztos tetszett neki, hogy apám egy afféle „halvérű figura” volt, egy megtört gyáva ember. Véletlenül jöttem én, ami összekötötte őket, majd anyukám akarta a húgomat, úgyhogy azt hazudta apámnak, hogy védekeznek(kb 2évvel később) és így jött a húgom.

Igazat kellett adnom anyukámnak, hogy egyetlen esélyem kitörni, hogy az iskolában jó vagyok és jó tanuló. Látszólag az iskola más volt. Nem az számított, hogy mennyire félek, mennyire gátlásos és ijedt vagyok, hanem, hogy amit tanítottak, mennyire tudtam megtanulni. Ily módon az iskola teret adott egy kicsit ijedt kis tudatkámnak.

Szinte végtelen motiváció s erő lakozott bennem, amit a félelem – pontosabban a félelemtől való félelem táplált.

Figyelmem elterelésével kísérletezgettem, mert annyira bennem volt a félelem, hogy nem bírtam vele. Elfolytás, benntartás, vágykeltés és hazugságok gyakorlásával foglalkoztam, mire felsős általános iskolás (10 éves ) lettem, képes voltam farkasszemet nézni bárkivel. Élveztem, hogy senki, SENKI sem képes sokáig bírni tántoríthatatlan tekintetem, meredten bámultam a szemekbe,mint egy állat s miközben középiskolába jártam, amihez reggel ¾ 5kor keltem és 7-re bennt voltam, fel s alá járkáltam folyton a buszmegállóban, mint egy bezárt farkas és élveztem, hogy szó szerint „tekintetes úr” lehettem. Ily módon gondolati alapon sikerült egy kis „személyes légvárat” erőltetni a fejembe. Képessé váltam gondolkodni, látszólag hasznos volt, megerősítésre és elterelésre tökéletes volt. Igen nagy mértékben rászoktam, önmegerősítés, képzetek, hazugságok, vágyak, ideák.

Rájöttem, hogy a családom kínjának minden oka(látszólag) a pénz(hiánya). Jó ötletnek tűnt majdnem MINDIG, hogy akivel vagyok, annak ideáit, nézeteit, világképt „átveszem”, lemásolom, mert nem tudtam ki vagyok, hát ezzel kísérletezgettem.

Sokmindent „tanultam”, gátlás nélkül hittem másoknak, személyiségminták közt sodródva, ily módon veszve el végérvényesen.

Lassan, de biztosan változni látszódtam: megtetszettek a lányok, számítógépezni kezdtem, abbahagytam nagy sétáim a természetben, ki sem mozdultam, olvastam.

Hogy is volt ez. Továbbra is voltak furcsa, megmagyarázhatatlan élményeim, melyek pár pillanatra egy az egybe visszahozták „rettegéseim”, úgy éreztem erősebben kell gondolkodnom, fantáziálnom, jobban el kell bújjak, hogy „sérthetetlenné” váljak. Folyamatosan olvastam, számítógépen programoztam. Néha kimentem biciklizni, de csak félelemben volt imígy részem, a pásztorkutyák támadtak, dögkútra leltem, vaddisznók, veszett róka, rovarok stb., s mindig hazamenekültem, de otthon meg „állt a bál”: családi viták, részegség, veszekedések, sírás, semmi béke, csak harc és elkeseredett küzdelem, örökös viszály volt, mit a család mutatott. Néha az iskolában is ez volt, egyszer körbeálltak a gyerekek a napköziben és kinevettek, sőt a vállukra vettek páran és szaladtak velem, amíg én ijedten kiabáltam, mindeközben hallhattam, hogy csúfondároskodnak nekem, hogy „NEM TUDJA”.

Ez volt harmadikban, kb 9 éves lehettem. Tehát nem vágtam. Jött a Karola, hogy majd ő megmutatja. Bevitt a lányvécébe, bezárkóztunk egybe és megmutatta a punciját, az én izémet is megfogta, elmondta, hogy mi a szex, meg kezemet a nunijára tette és simogatott, közben mutatván, hogy libabőrős lesz tőle s bizsereg, meg, hogy ez jó stb…Onnantól kezdtek érdekelni a lányok, de mindig gátlásos voltam, nagyon féltem és tényleg ártatlan voltam. Jött néha egy lány, aki akart tőlem valamit, de én még mindig nem igazán vágtam, meg különben is…

Volt egy idősebb csávó a faluban, csúnya, nagydarab, aki aztán megmutatta, hogy is kell maszturbálni, még arra is kért, hogy csináljam neki, meg magamnak, szóval eképp vesztem egyre jobban. Unokanővérem egyszer magára fektetett meztelenül(4 évvel idősebb), s akarta, hogy szeretkezzünk, mint a nagyok, de akkor még nem igen állt fel – úgy 9-10 éves lehettem…Ezután kezdett fel-felállni és ez is csak egy iszonyatos gonddá nőtte ki magát. Szégyeltem, hogy az osztályban, mikor együtt öltözködtünk tesiórára a lányokkal, hogy nekem feláll, mások meg még arra is képesek voltak, hogy a lekonyult izéjükkel vidáman kergessék a bugyiban lévő lányokat..Erre én különben is képtelen voltam, nekem már akkor bizsergett, meg fel-felállt…

Egyszer volt egy nagyon furcsa élményem, jöttem a nagyitól hazafele, az úton a folyó és a házak között, amit fák szegélyeztek, és egyszer láttam egy nagy repülő dolgot a fák lombjai felett repülni és egész közel volt és nagyon világított és félelmetes volt. Olyasmi volt, mint egy ufo, de nem tudom mi volt az.

Mindeközben felsős lettem, az alsós osztályfőnököm kedvence voltam, imádott, ölelgetett, stb. A felsőben ennek hirtelen lett vége, sok új tanár volt, a matektanár szinte mindig részeg volt, a táblába verte a fejem, „böszme birka berta”, aztán legközelebb nem értette, hogy miért nem tudok szólni se, s mondta, hogy pedig én ennél többet tudok. Napköziben is sokat ütöttek, otthon anyám csak néha. Apám sose. Anyám mondta, hogy szeret, de ez csak a félelem volt, a szeretet, melyet feltétel nélkül sosem tapasztaltam, csak egy szó volt, amit indokként használtak az emberek, hogy félelmeik elnyomását kicsit leereszthessék. Sok szakkörre küldött anyukám, mint énekkar, tánc stb de elég eleven voltam ott és nem nagyon ment és mondták, hogy nem kell jöjjek legközelebb, ez nem esett jól. Volt hittan is, és anya kérdezte, akarok e istenről vallásról tanulni és én azt mondtam, hogy nem, tehát nem mentem…

Emlékszem, egyszer kimentem az iskolából valakivel a közeli cukrászdába(ahol a matektanár a feleseket itta a szünetekben) és játékautómatával játszottunk. Aztán visszamentünk és a napközistanár, aki addig látszólag jó arcnak tűnt, akkora pofont adott, hogy szó szerint a talaj adta a másikat, mint a pankrációban. Nagyon fájt. Aztán másik tanár kókányokat osztott, nagyon fájt sokáig, és sokat adott mindig. Volt egy másik tanár, az bottal ütött minket.

Volt egy lány, akinek egy rézkétforintosért lehetett a puncijába nyúkálni és sorba is álltunk, többször is. Nedves volt belül és igen furcsa…

Rossz voltam sokszor de másokkal együtt mindig követtem őket és azt tettem amit ők…például gilisztát etettünk meg egy gyerekkel, sok dolgot loptunk az iskolából..Jó tanuló voltam és sok szakkörre jártam, de a legtöbbet a számítástechnikán voltam… kaptam egy C64est, elkezdtem játszani és programozni…

Középsuli hasonló volt, jöttek lányok, én rettegtem, a nagyobbak bántottak, addig amíg 17 éves koromban egyszer fejjel lefelé akartak a WC-be tenni, mire is én szétrugtam az egészet, letört. Előjött az állat, a démon, ekkor kezdtem megérteni, hogy a düh jó és ha jön, akkor jön, engedni kell.

Nagyapámnál találtam szexfilmeket, és néztem és maszturbáltam, de közben féltem rá ne jöjjenek, jöttek igazi lányok és féltem. Volt egy lány, Barbara, akinek eszméletlen jó teste volt, egy évvel idősebb volt és iszonyatosan tetszett a teste, amikor tesiórára ment, olyan tornaruhába volt, mint a bikini, és teljesen bevágott neki és durván kidudorodott a puncija, rendesen eszméletlenül izgató volt, ahogy teljesen látszott a bevágás, minden, majd megvesztem..De sosem tudtam vele beszélni, meg egyáltalán..aztán egyszer az ölembe ült és én majdnem meghaltam, és fel is állt és rettegtem, hogy megérezze és nagyon nagyon nagyon féltem…Egyszer a faluba kaptunk cigány szomszédokat és sokat voltam egy lánnyal és egyszer ketten csónakáztunk a tavon és ő bikinben volt és megmutatta a mellét és én nagyon nagyon ideges voltam és semmit nem tettem csak féltem.

és ez így ment egészen az egyetemig, ahova megerőltetés nélkül bejutottam, mert már akkor több éve programoztam, versenyek stb. Ekörül halt meg apám, ami igen érdekes élmény volt. Akkoriban anyukám a pszichiátriára került, „besokallt”. S ott találkozott apámmal, akivel már évek óta nem, mert ő is „oda jutott” – micsoda véletlen! Hm. Tehát beszéltek és aztán anyukám hazakerült s mondta, hogy apukám nagyon rossz állapotban van látogassam meg. Én nem tettem, de közben valamiért azt éreztem, hogy meg kell nézzem, mert hamarosan nem lesz rá több alkalmam. Ez többször előjött, de ellenálltam, mert féltem. Aztán egyszercsak jött a hír, hogy apám meghalt. Nem is igen emlékszem bármilyen érzésre akkor, csak, hogy ok, többé nem szenved, nem kell menni hozzá és egyáltalán egy gonddal kevesebb. Elmentünk a temetésre, abba a városba, ahol születtem és apám közeli rokonai éltek, akiket talán egyszer láttam előtte az életembe, de sokukat előtte sose. Ez furcsa volt, voltak egy páran, akik szinte teljesen úgy néztek ki, mint apám, egy pici variációt találtam csak. És sokan odajöttek hozzám, hogy teljesen úgy nézek ki, mint apám, csak kicsit vékonyabb vagyok. Aztán jött a temetés szertartás, nem istenes dolog volt, apám párttag volt, csak jött egy fickó, beszédet mondott én közben anyám kezét fogtam és néztem, hogy a koporsót leengedik. Akkor befele tekintettem és nem éreztem semmit. Aztán Figyeltem befele mégjobban és azt tapasztaltam, hogy szorítom anyám kezét és eláraszt valami elég intenzív. Nem volt se jó, se rossz, csak afféle tapasztalás, de mégis könnyekkel küszködtem, talán az is bennem volt, hogy hm nem vagyok szomorú de azért mégis. Boldogtalan voltam, hogy nem vagyok boldogtalan, hogy meghalt. Nem éreztem, hogy a halál oly rossz lenne… Ez egy ideig nyomasztott, pár hét volt, míg elmúlt, de összességében kellett vagy 1-2 év, mire ezt úgy éreztem, hogy egész ok ez a dolog bennem. Azt éreztem, apám elment, és most belémszált, eggyé válltunk és ilyesmik. Ja igen, hogyan halt meg? Részegen –mindig is ’alkoholistá’-nak nevezte mindenki kivéve saját maga; belefulladt egy árokba egy út mentén. Vagyis azt mondták. Voltak gondolataim, hogy nem is igaz, meg kinyomozom, de tudtam, hogy igazából nem is számít. Nagyon furcsa ember volt, sosem találkoztam olyan ’típusú emberrel’ többé. Évekkel később sokszor éreztem,gondoltam hogy apám az én halálom, meg hogy itt áll vállam mögött, meg hogy ugyanazok vagyunk. Később, mikor kérdeztek a családomról, és elmondtam az igazat, sajnáltak, meg úgy csináltak, mintha szomorkodnának és nem értették én miért nevetek és miért nem zavar ez engem. Úgy éreztem, hogy ez teljesen természetes és semmi különös. Úgy értem, megszületünk és meghalunk, ez mindig tiszta volt előttem.

Közben jött az érettségi, és igazából sosem tanultam a suliban, nem is tudtam, mi is a tanulás, valahogy elég volt az órán ottlenni, a házit megcsinálni és minden ment magától. Voltak olyan alkalmak, hogy bebuktam ezt, tehát tényleg nem tudtam semmit és rossz jegyet kaptam, de nem számított, mert összességében jó tanulónak számítottam. Magyar órán egyszer a tanárnő felelni szólított fel és alig tudtam bármit is szólni,verset kellett elemezni, alig szólaltam meg, mégis jó jegyet adott, és onnantól kezdve kivételezett velem, különlegesnek tartott és nagyon szeretett. Több tanár kivételezett velem, mások 1-eseket kaptak azért, amiért én csak egy fejcsóvát. Jó voltam könyvelésből is, programozásból is, ezek voltak a fő tantárgyak a suliban, versenyekre is küldtek ezekből, de az országos döntőbe sose jutottam be, nem is érdekelt. Anyám mindig szerette volna, hogy mégjobb tanuló legyek, én azt se tudtam, hogy mit csinálok, csak történtek a dolgok és féltem.

Legközelebb az egyetemről, alkoholról, lányokról, házasságról, a drogokról, a spiritualizmus nevű illúzióba való menekülésemről, különösképp a Fehér Fényről fogok írni

köszi, tala

Advertisements

One thought on “Élettörténetem 1/3 – Gyermekkori szemelvények

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s